#272013.06.25. 01:50, sophie
Egy levél.
Viktor!
Rögtön belevágnék a közepébe. Hiányzol. Hiányoznak a régi beszélgetéseink. Most leginkább azok. Emlékszel a téli szünetre, mikor órákon keresztül beszélgettünk facebookon? Mikor megállás nélkül, 6-7 órákat végigdumáltunk? És mindig volt témánk.. mindig tudtunk miről beszélni. Sosem volt kínos csönd közöttünk. Be nem állt a szánk, ha úgy vesszük. Te voltál a legjobb barátom akkor. Reggel mikor felkeltem, rögtön rádírtam. Vagy pedig fordítva. És ez volt a legjobb dolog az egészben. Mikor te írtál rám, te kérdeztél tőle, te érdeklődtél irántam. Mikor éreztem hogy kedvelsz, és szeretsz velem beszélgetni. Ez volt a legjobb része. Minden pillanatát élveztem annak az időszaknak. Bármit megtudtam veled beszélni, és így volt ez fordítva is. Bár az iskolában, személyesen nem igazán beszélgettünk soha, csak ritka esetekben, mégis úgy éreztem te vagy a lelki társam. Kezdtem beléd szeretni, tudod? Sőt, ami azt illeti, már előtte is szerettelek, de ez már egy teljesen másik történet. Te voltál akkoriban a legfontosabb nekem. És ha valaki megkérdezi tőlem, melyek voltak életem legszebb időszakai, 2012 telét biztosan odasorolom. Ha arra a télre gondolok, félig elfog a boldogság, félig pedig a szomorúság. Az a tél egy kezdetet is, meg egy véget is jelentett. Előtte is nagyon kedveltelek, borzasztóan. De mikor napiszinten beszélgettünk mindenféle hülyeségről és fontos dologról, mikor éreztem hogy bízol bennem és én is bízhatok benned, akkor jött el az a pont, mikor tudtam, hogy szeretlek. Mikor megláttam facebookon hogy fent vagy, akkorát dobbant a szívem, hogy féltem még te is meghallod. Gondolhatod, mit éreztem mikor rám írtál. Amikor felvillant a chat ablak, elöntött a boldogság. Sőt, ha láttam a nevedet, már akkor is elmosolyodtam. Mindig ott motoszkáltál a fejemben. Mindig. Fürdés közbe, evés közbe, alvás előtt és után, este te voltál az utolsó, reggel pedig az első gondolatom. Az iskolában sokat szemezgettünk, mosolyogtunk egymásra. A radiátornál és az osztály előtt szüneteket beszélgettünk végig. Legszivesebben megöleltelek volna minden beszélgetés után, és megköszöntem volna hogy vagy nekem. De sosem tettem, mert mindig féltem. Tudod mitől? Hogy elutasítassz. Hogy te csak barátként tekintessz rám. Tudniillik, 2010-11-ben rengeteget sírtam miattad és szenvedtem egyaránt, mert akkor is elutasítottál. Azt hittem most más lesz, de végig bennem volt az a gondolat, hogy ne! Nem szabad, mert megint fájdalmat fogsz okozni. Emlékszel a szilveszterre? Mikor végig beszélgettük, a VIVA TV slágerlistáját kibeszéltük, végül a házunk előtt csöveztünk, röhögtünk és beszélgettünk? Ezek kis, apró dolgok, de számomra a világot jelentették. Aztán egyre többet beszélgettünk, teljesen összenőttünk. A szünet alatt egyszer sem találkoztunk igazán, pedig én akartam, de te valahogy sosem. Pedig hidd el, ha akartál volna, láthattál volna. Nem egyszer ajánlottam fel, hogy menjünk ki. Te a hidegre hivatkozva mindig lemondtad. Kínos. Csak ennyit írok. Emlékszem, egyszer szünetben azt mondtad, hogy mi ketten olyanok vagyunk, mintha a Kínos című sorozatban szerepelnénk. Nem mondtam, mert nem mertem, de én is ugyanerre gondoltam. Boldog voltam veled. Végre valahára azt éreztem, hogy kezdessz megkedvelni, még olyan merész gondolataim is támadtak, hogy esetleg megszeretsz. Bátorságot vettem magamon. Úgy éreztem tényleg kedvelsz. Annyi közös volt bennünk. Csilis popcorn. A születésnapod, amikor megöleltél. Szerintem te ezekre már alig emlékszel, de nekem olyan, mintha tegnap lett volna. Olyan jó volt látni, mikor röhögsz a vicceimen, vagy mikor elmosolyodsz mikor meglátsz. Visszatérve: bátorságot vettem magamon, és közöltem veled, hogy kedvellek. Te azt válaszoltad, te is kedvelsz. Minden összejött. Azt hittem, most majd együtt leszünk, hiszen eddig is úgy tünt: annyi különbséggel hogy nem csináltunk romantikus dolgokat. Facebookon aztán közölted velem, hogy nem. Neked csak barát vagyok. Ismét széttörted a szívem. Darabokra. Mikor megírtad, éppen a sötét szobában ültem, és zenét hallgattam. A székemen ültem, nyomkodtam a telefont. Egyik percben még mosolyogtam, mint mindig, amikor beszélünk, a következőben pedig sírvafakadtam. Csak sírtam. Hosszú percekig, talán órákig. Onnantól kezdve pedig mindent megváltozott. A beszélgetéseink megritkultak, élőben már éppenhogy köszöntünk egymásnak. A suliba menve sírtam, a suliban sírtam, hazafele sírtam, fürdés közben és még evés közben is sírtam. Nem volt étvágyam, egész nap csak zenéthallgattam volna és sírtam volna. Te úgy tettél, mintha mi sem történt volna. Időközben összejöttél Laurával, ami mégjobban bántott, mert régebben, emlékszel, régebben, amikor jóba voltunk és megosztottuk egymásnak a titkainkat, lehordtad Laurát a fekete földig. Aztán tessék: összejössz vele. Még jobban eltörtem. Egy kibaszott lufi voltam, amibe beleszúrtak százszor egy tűt. Vagy azt is írhatnám, hogy egy darts tábla voltam, amin kedved szerint játszhattál, és mindig középen találtad el. Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, nem kívánom senkinek. Amikor láttalak Laurával ölelkezni a folyosón, és éppen összeakadt a tekintetünk.. mintha láttam volna valamiféle megbánást és sajnálatot a szemedben. Mintha. Aztán szakítottatok, és Laura mondta nekem, hogy rövid kapcsolatotokban végig úgy érezte, te engem szeretsz. Akkor megint elöntött a forróság, a boldogság, amit olyan régen nem éreztem már... De figyelmeztetett az agyam, hogy NE! Ne ess be neki! A szívem pedig csak dobogott, egyre hevesebben. Ismét elkezdtünk Facebookon beszélgetni, de már a nyomába se ért a régi beszélgetéseinknek, úgyhogy abba is hagytuk. Rájöttünk, legalábbis én biztosan, hogy ez nem fog menni. Egyébként ez alatt a hosszú idő alatt el sem tudod képzelni, hány fiú akart velem járni. Még én sem hiszem el. De én mindegyiket elutasítottam. Pedig visszatekintve nem lett volna baj, ha egyikkel akár összejövök, mert nagyon megbántam, hogy dobtam őket. De miattad mindegyiknek kiadtam az útját, mert én téged szerettelek végig. Tudod mi erősebb a fájdalomnál is? A remény. Mert végig ott volt bennem, hogy talán, talán most sikerül. Időközben egyébként rengeteg közös emléket szereztünk. Szeptember 8, szilveszter, satöbbi. Nagyon köszönöm ezeket a pillanatokat. Tényleg. Ezek a kis apróságok jelentették nekem a világot. Aztán nagynehezen, de túltettem magam rajtad. Kavartam Leventével, Gergővel, meg még pár sráccal. De valahogy végig ott motoszkáltál a fejemben, hiszen láttalak minden nap. Próbáltam nem rád nézni, próbáltalak kerülni. Mert te egyet jelentettél nekem a fájdalommal egybekevert szerelemmel. Sikerült elfelejteni. Egyre ritkábban gondoltam rád. Összejöttem Gergővel, akkor pedig végképp nem érdekeltél. Szakítottunk 1 hónap után Gergővel, és kinek a karjaiba futottam? A tiédbe. Rögtön rád írtam Skypeon, hogy elmeséljem a dolgokat, hogy kiöntsem a szívem. Te végighallgattál. Végig, egész idő alatt akkora egy pöcs voltál! Apró dolgokkal tudtál örömet szerezni, de apró dolgokkal tudtál felidegesíteni és megbántani is. Szerintem neked ezekről mai napig fogalmad sincs. Megint jóba lettünk, és bár ez sem volt olyan mint régen, ismét jól éreztem magam. Nagyon. Most facebook helyett inkább élőben beszélgettünk. Ez már idén nyáron volt, május környékén. Emlékszel, mikor a füldedet cseszegettem állandóan? Te meg az orromat. Nagyokat röhögtünk. Mindig hazakisértél, és bár Martin mindig ott volt gyertyatartónak, azért jó volt. Talán ha ő nincs ott mindig, akkor talán... talán... Látod, megint a remény. Bár ha Martin nincs ott, valószínűleg be se jössz. Mindegy. Észrevettem, hogy Petrával és Laurával is ugyan ezt csinálod. Megint eltörtem. De most nem ejtettem érted egy könnycseppet se. Felálltam a padlóról és azt mondtam magamnak: nem fog megint megbántani. Úgyhogy mosollyal az arcomon mentem el melletted úgy, hogy rád se pillantottam. Azt akrtam hogy fájjon neked is úgy ahogy nekem fájt. De szerintem észre sem vetted, hogy már nem basztatom a füled. Neked végig csak egy játékszer voltam, mind a 3 év alatt. Én viszont szívből, teljes szívemből szerettelek. Önmarcangolásba is kezdtem miattad, eldobtam és elhanyagoltam miattad a barátaimat, a családomat, mindent és mindenkit. Nem érte meg. Persze voltak jó pillanataink, sok boldog percet okoztál, de fele annyit se, mint szenvedést. Furcsán hangozhat ez tőlem, mert nem mutatom ki ha fáj valami, hanem magamba folytom. Talán az egészből te észre se vettél semmit. Valószínűleg. Végül összejöttem Martinnal, ez még jelenleg is tart. De akkor miért írok most neked egy levelet? Nem tudom. Folyton ott vagy a gondolataimban, mindig eszembejutsz, az agyam rejtett zugában ólálkodsz. Ha meglátok egy szerelmes idézetet, te jutsz eszembe és összeszorul a szívem. És nem tudom hogy örüljek-e vagy ne, hogy szeptembertől ismét egy suliba járunk. Nem szeretlek már. De nehezen felejtelek. Te voltál az első szerelmem, még ha egyoldalú volt is az egész. De tudom, hogy te is kedveltél, talán még jobban mint egy barátot. Nem értettem, hogyha annyi pasinak bejövök, annyi pasinak jó vagyok, akkor neked miért nem? Miért nem voltam neked elég jó? Ez a kérdés több milliószor felmerült bennem az évek során, de választ sosem kaptam. Egyszerűen nem voltam hozzád elég jó. Olyan keveset sikerült kapnom belőled, de te mindent megkaptál belőlem.
|