Full ideges vagyok, és tulajdonképpen nem értem miért kezdek el most blogolni mert kiöntöttem a szivem Dórinak, ezáltal nem érzem azt hogy ki kéne blogolnom.. Furcsa, eddig mindig ki kellett blogolnom a dolgokat, hiába mondtam el Petrának, most viszont nem érzem így.. Nem tudom miért van ez, lehet ez az egész egy nagy hülyeség és csak én látom így a dolgokat, de mindegy. Nagyon kell pisilnem, de nem akarok ki menni addig amíg anyám el nem alszik, mert belémköt. Mindenbe beleköt. Bármit csinálok nem elég jó neki. Sőt, egyáltalán nem jó neki. Na, könnyítettem magamon xd Fáj a fejem és legszivesebben csak sírnék. Mondjuk eléggé kibőgtem magam, de ez egy olyan dolog amit jelen esetben nem lehet teljesen abbahagyni, folyton bekönnyezik a szemem és csak azt érzem hogy valami nyomja a mellkasomat. Ha elkezdek sírni ez a nyomás alábbhagy és megkönnyebbülök. Utána viszont borzasztóan elkezd fájni a fejem a sírástól. Remeg a kezem is, alig tudok írni. Néha úgy érzem hogy depressziós/pánikbeteg vagyok, pedig tudom hogy messze nem vagyok az. Az időm nagyrészében mosolygok, röhögök, szóval elvagyok. De ez általában akkor van, amikor egyedül vagyok a szobámban, és csak gépezek. Abba nem szólhat bele anyám, hogy mit csináljak a gépen. Szökést nézek, facebookozok, emberekkel beszélek - olyan emberekkel akiket szeretek! - satöbbi. Sokkal boldogabbnak érzem magam ha a neten lógok, mintha a családommal lógnék. Borzalmas egy családom van. Apám az egyetlen normáis ebbe a kikúrt családba. Anyám egy lusta, semmirekellő, munkanélküli, ingyenélő szajha. Tesóm egy idegesítő kis szőrgombóc, pont olyan lesz mint az anyja, már most látom. Magamat alapból nem mondanám normálisnak. Kicsit dúrván hangozhat amiket a családomról írok, de ez van. Általában megkapom amit akarok - egy idő után. De egyáltalán nem érdekelnek az ilyen cuccok, se a laptop, se a telefon, se semmi.. Csak egy normális szerető családot akarok. Persze ezek a plusz dolgok kárpótolnak valamilyen szinten, de néha jól esne ha oda jönne anyám is megölelne. Szerintem kiskorom óta nem ölelt meg senki. Se anyám, se apám, se tesóm. Max. barátok, de a családtól nagyon rég óta nem kaptam ölelést de úgy érzem nem is igénylem. Megtanultam úgymond nélkülük élni - sosem tudtam milyen egy igazi, szerető, boldog család. Mindig csak a veszekedést hallgattam, az ütéseket tűrtem - szós szerint. Sose volt nálunk olyan hogy leülnük az asztalhoz, megbeszéljük mi volt aznap velünk, segítünk egymáson, tanácsokat adunk... nem. Itt mindig csak az üvöldözés megy a pénz miatt, sőt, már lassan minden miatt. Szidhatnám itt évekig anyámat, apámat, tesómat, de nem akarom, mert egyszerűen úgy vagyok vele hogy nem érdekel. Hozzászoktam. Csak azért szar, hogy anyám miatt bőgök órákat, miatta teszek kárt magamban 15 évesen, miatta jutnak eszembe 15 évesen olyan dolgok amik nem kellenének. Most őszintén. 15 évesen nem azon kéne agyalnom hogy hogy szabaduljak meg tőlük, hogy öljem meg magam, vagy milyen formában tehetnék még kárt magamban. Nem. Ilyen idősen más dolgokon kéne agyalnom, a tanuláson, a fiúkon, a barátokon.. Persze ezek a dolgok is ott vannak valahol, de valamilyen szinten a háttérbe szorulnak. Az utóbbi hetekben elveszítettem a legjobb barátnőmet, a családom hibbantabb mint valaha, és úgy érzem néha hogy nem akarok élni. Csak szenvedek. Folyton hallgatni ahogy anyám rikácsol, üvöltözik, érezni ahogy ver.. érezni a félelmet amit minden egyes alkalommal érzek mikor ránézek. Hogy vajon most milyen a kedve? Normális? Vagy megint elkezd üvöltözni? Igazából azok a dolgok amiket mond, néha jobban fájnak mint az ütései. "Bánom a percet amikor a világra szültelek" "Bárcsak meghalnál" "Jobb lenne nélküled minden" "Akaszd fel magad, senkinek nem hiányoznál"... Fájnak ezek a dolgok, főleg ha az anyád üvölti a szemedbe nézve, és nem tudod hova nézz, hova fordulj, csak hogy ne lássa meg a könnyeket a szemedben, mert akkor azért is üvöltözik...Olyankor csak meredten bámulok magam elé és próbálok arra gondolni hogy "nem szabad sírnom. erős vagyok." De nem megy. Mindig tiszta könny lesz a szemem. Nem tudom mit kezdjek olyankor. Ha visszaszólok megüt. Ha csöndbe vagyok, úgy érzem hogy tehetetlen kis senki vagyok. De hát az vagyok. Kisajátítottam egy technikát, amit akkor alkalmazok amikor valami nagyon fáj belül és nem tudok mit kezdeni a belső, lelki kínokkal: beledöföm a a körmeimet a combomba. Néha a számat is szétharapom belülről, olyannyira hogy elkezd folyni a vér. Meg a combomból is. De nem érdekel, mert nem érzem a fájdalmat. Elnyomja az a fajta fájdalom ami belülről fakad. Ami anyám szájából fakad. Néha komolyan nem értem miért élek. Egy senki vagyok. Nem vagyok jó semmire. Nincs senkim. Persze vannak jó barátaim, akikre számíthatok. De a legtöbbjük túl messze van. Senki sincs akit áthívhatnék hogy kiöntsem neki a lelkem, hogy sírjak a vállán, hogy öleljem. Nincs. Egy ember volt. De őt elveszítettem. Vagyis, hogy pontosan fogalmazzak, ő veszített el engem. Eldobott. De ezzel a dologgal is megbékélek. Egy fiú se fért meg eddig mellettem huzamosabb ideig, 1 hónap után mindegyik dobott. De hát, vannak nálam szebbek, okosabbak, vékonyabbak, nyugi! Én sem magamat választanám. Igazából csak egyetérteni tudok anyám összes szavával. Én is bánom amikor a világra szült. Bárcsak meghalnék. Jobb lenne nélkülem minden.
Most úgy tűnik mintha megakarnám ölni magam. De nem. Néha eszembe jut, és olyankor tényleg úgy vagyok vele hogy nem érdekel senki és semmi, de túl gyáva vagyok ahhoz hogy megtegyem. Erős akarok lenni. Nem akarom hogy anyám és a többi dolog szó szerint a halálba kergessen. Fel akarok állni, kiakarok állni magam mellett és egy érett, felnőtt, dolgozó nő szeretnék lenni. Csak be kell töltenem a 18. életévemet és húzok a gecibe innen. Vannak terveim, csak túl sok akadály van előttem. Nem tudom hogy képes vagyok-e átugrani ezeken az akadályokon.