Igazából úgy voltam vele, hogy nem fogok egy ideig blogolni. Túlságosan kész vagyok most lelkileg. Nem akarom sajnáltatni magam - távol álljon tőlem -, ezért gondoltam arra, hogy most tényleg pihentetni kéne ezt az egészet. Miért? Valószínűleg csak hisztiznék, és arra ugyebár ki kíváncsi? Nehezemre esik írni, mert ahogy hozzáér a csuklóm a laptophoz, fáj.. éget..
Nem szeretnék a klisékkel jönni, hogy elviselhetőbb a fizikai fájdalom mint a lelki, bár igaz. Egyszerűen csak... jól esett.
Nem tudom hogy leírjam-e mik miatt vagyok most ki. Sok értelme nem lenne. Teljesen ellentmondok a pár nappal ezelőtt írt bejegyzéseimmel. Ott még azt ecseteltem, hogy milyen rohadt boldog vagyok, most meg, pár nappal később, meg akarok halni.
Sokan mondják, hogy "bárcsak meghalnék", satöbbi, de szerintem a nagyrészük, ha arra kerülne sor, nem tenné meg. Én nem vagyok olyan... tényleg vannak olyan pillanatok - csak pár pillanat - amikor úgy érzem sokkal jobb lenne ha meghalnék, nem éreznék semmit az égvilágon. Semmit. Nem kéne semmi miatt aggódnom, nem lenne semmi. Semmi.
Nagyon nagyon boldog voltam hétfőn és kedden. Mindenki tudja ugye, hogy miért. Sikerült Boldival kommunikációba lépnem, ami hozzáb képest nagyon nagy lépés, tekintve, hogy még köszönni se mertem neki. Tényleg úgy éreztem, hogy lehet valami, bármi. Igazából azóta nem történt semmi. Se pozitív, se negatív. Mégis miatta voltam nagyon ki a tegnap, körülbelül olyan lehettem, mint egy gyogyós. Hazaértem a suliból, és minden különösebb ok nélkül - na jó, azért voltak okok.. - elkezdtem sírni. Csak úgy. Bekapcsoltam a gépet, tettem be zenét, és csak sírtam. Sőt, inkább úgy fogalmaznék, hogy bömböltem. Semmi jele nem volt ennek, a suliba se volt semmi rossz dolog. Na jó, talán az, hogy túl nagy elvárásaim voltak. Az, hogy beszélgettünk, nagy löketet adott, és talán túlságosan is beleéltem magam. Angol előtt egy folyosón vagyunk, és olyankor Rebivel szokott beszélni. Úgy gondoltam, majd most is így lesz, oda megyek, satöbbi. Csak hogy Boldi leült a földre és nyomkodta azt a kibaszott tabletjét. Jó, ez még semmi. Igazából nem voltam szomorú, inkább csalódott egy kicsit, mert egész héten a péntek 4. órát vártam, hogy akkor újra beszélünk. Csak hát ugye nem.. Aztán hazajöttem, és az egyik osztálytársam - aki mindenki szerint gyönyörű, szerintem csak full átlagos.. - megosztotta facen az ask.fm oldalát. Elolvastam pár válaszát, és nyilvánvalóan tetszik neki Boldi. Nem írta le konkrétan, de a sorok között ott volt a válasz. Namármost, az, hogy mindenki szépnek tartja, és az, hogy tetszik neki Boldi... ebből azt a következtetést vontam le, hogy valószínűleg Boldinak is tetszik. Holott semmi ilyesmire utaló jel nem volt. Azt tudom, hogy az osztályom háromnegyed része oda van Boldiért. De így elolvasni, hallani.. (Az egyik osztálytárasm tesi előtt ott ecsetelte, hogy mennyire édes, cuki, satöbbi. Azt hittem odamegyek és a fejébe állítom a padot.)
Szóval emiatt tényleg nem kellett volna bömbölnöm meg egyéb dolgokat csinálnom, csak már beleuntam. Ez most nagyon összefüggéstelenül hangozhat, szerintem semmi összefüggés nincs a dolgok között amiket most gépelek, lehet, hogy ki is törlöm az egészet és megyek a francba aludni... A lényeg, hogy teljesen ki voltam emiatt. Ahhoz képest, hogy Boldi nem ismer, és én sem ismerem őt, tönkretesz. Szépen lassan, fokozatosan. Van, amikor történik valami (rám néz, beszélünk) olyankor ad egy kis erőt, de mikor utána napokig SEMMI sem történik, na az szar. Úgyhogy csak bőgtem, bámultam a képét, és...
Oké, estére elmúlt a bajom nagyjából.
Ma hajnalba (!) anyum elment a pasijával meg tesómmal valahova. Hajnali 5 fele, mikor én még aludtam, felébresztett, és mondta, hogy majd szedjem be a ruhákat. Értitek, azt se tudtam hol vagyok, mi vagyok, ő meg mondta hogy mit csináljak. Jó, ott bólintottam meg minden, ilyen "jólvanmár, csak hagyj aludni" stílusban. 10-kor felébredtem, tökre elfelejtettem még azt is, hogy beszéltünk, és elkezdtem gépezni meg ilyenek. Kimentem Buksihoz, játszottam vele, rendet raktam ott, szóval elvoltam. Utána ilyen alapvető dolgokat csináltam mint levegőt vettem (:D) ettem, satöbbi. Most nem rég, körülbelül fél 7-kor érhettek haza. Namármost, én ugye fullra nem emlékeztem arra, hogy nekem lekéne szedni a ruhákat, sőt az se tünt fel, hogy ki vannak terítve (!), annyira nem voltam beprogramozva arra... Úgyhogy szépen bejöttem Buksitól és elkezdtem gépezni. Nem is voltam kint az udvaron azóta, szóval az se tünt fel, hogy zuhog az eső és eláznak a ruhák.
Nos.. hazaértek anyumék, és ahogy beért anyám, elkezd torkaszakadtából üvöltözni velem, hogy semmire se kérhet meg, semmirekellő senki vagyok, még a 8 éves hugom is okosabb nálam, satöbbi. Próbáltam nem üvöltve elmagyarázni neki, hogy "bazdmeg, hajnali 5kor kómásan elkezdted nekem mondani hogy mit csináljak, szerinted emlékeztem rá reggel? arra se emlékszem hogy beszéltünk! a jó kurva életért kell folyton velem üvöltözni baszdmeg." Ehelyett normális hangnemben elmondtam neki, hogy "arra sem emlékszem hogy beszéltünk, reggel 5 volt, nem is emlékeztem rá a reggel. ne haragudj. írhattál volna egy üzenetet" erre mégjobban rákezdett, hogy még ő írkáljon nekem üzeneteket? Csak arra kért meg, hogy szedjem le a ruhákat.. aztán elkövettem egy ősi hibát, hazudtam. Mondtam neki, hogy ma még kint se voltam az udvaron. Erre bejön az a fogyatékkal élő, nyomorék pasija, akit az elején kedveltem, és mondta, hogy "akkor miért van nyitva a bunker ajata?" A bunker egy ilyen kis helyiség, ahol tárolom a cuccaimat stb. Valóigaz, bementem oda és kivettem valamit, csakhogy elfelejtettem bezárni utána, szóval jól lebuktam.
Na az, hogy anyám elkezdett üvöltözni, nem lepett meg. Leszartam. Kb. 5 percig üvöltözött, aztán megunta és mentem volna be, mire a pasija (!) elkezd velem üvöltözni. (!)
Értitek. A pasija. aki körülbelül 1 hónapja van itt. Aki semmit sem tud rólam, csak azt, amit anyám mesélt neki. (Szóval csak rosszat). Akinek kurvára nincs köze semmihez, aki inkább örüljön, hogy nem gyújtom fel álmába, az elkezd velem üvöltözni. A saját apám nem üvöltözik/üvöltözött velem SOHA! Soha!!!!! Egyszer az életbe nem üvöltözött velem. A SAJÁT APÁM. Erre idetolja a seggét ez a faszfej, és egy hónap után úgy csinál, mintha az apám lenne, és kioktat. Kioktat? Hagyjuk már.. elhordott minden szarnak, hogy miért nem segítek be a takarításba, miért ez, miért az.. Kezdjük azzal, hogy neki ehhez mi a fasz köze van? A másik meg, hogy folyton segítek, elmosogatok, kitakarítom a szobámat, satöbbi. Azzal is baja volt, hogy én suli után rögtön bejövök a szobámba és gépezek. Mert mégis mi a faszt kéne csinálnom? Leülni hozzájuk és elmesélni a napomat, vagy mi? Hát kurvára nem fogom, mert ők az utolsók ebbe a rohadt világba, akikkel egyáltalán beszélnék, nemhogy még elmeséljem a dolgaimat. Kezdjük azzal, hogy senkinek sem szoktam elmesélni, leírom a blogba és kész. Mert az én dolgom, senkinek semmi köze hozzá. Néha elszoktam anyámnak mesélni hogy kaptam egy jegyet, vagy mik voltak, de lefossa! Konkrétan ül a tévé előtt és bólogat. Ez az egyik dolog amit kurvára utálok. Ha valakihez beszélek és még csak rám se figyel. Szóval ilyenek miatt üvöltözött velem. (Egy kicsit se tért el amúgy a témától. Alapból az volt a gond hogy nem szedtem le a ruhákat, és itt kötöttünk ki.) Plusz olyanokat vágott a fejemhez, hogy én gyűlölöm anyámat és csak akkor szeretem, ha kell valami. Na ez kurvára nem igaz. Komolyan, azt hittem elbőgöm magam. Próbáltam erős lenni, mármint ilyen kliséket mondogattam magamba, hogy "erős vagy, bírd ki, ne mutasd hogy gyenge vagy"... nem tudom mennyire sikerült.. Annyira utáltam abban a pillanatban.. Azt hittem anyám megvéd, vagy legalább tesóm, hogy hé, azért mégse kéne. Ja, meg amin nagyot néztem, hogy mondta, hogy "nem kell engem szeretni, én sem szeretlek titeket, csak viseljük el egymást". Na, az oké, hogy nem kell szeretnem (kösz az engedélyt), de az, hogy így kijelenti anyám előtt, hogy nem szeret minket :DDD Jó, nem is kell, de ez a "elvisellek" dolog nagyon gáz.. Anyám eddigi pasijaival tök jól kijöttem (hát inkább úgy fogalmaznék, hogy voltak jó pillanataink) de ez valami elviselhetetlen. Ott magyarázott, artikulált már egy jó félórája, már felfagyott a lábam (mezitláb voltam), minden bajom volt, de azért mégse akartam csak úgy bejönni. Vagyis akartam, de na. Ja, meg ugye azt hittem hogy valaki megvéd, erre tesóm még rakja alá a lovat, hogy "köszönjük hogy törődsz velünk" satöbbi.. Mert felhozta anyám pasija, hogy ő megtesz értünk mindent. Baszki, az, hogy vesz kenyeret, az nem "minden". Istenem... anyám meg ott mosogatott, és az is tette alá a lovat, ott bólogatott meg ilyenek. Úgy éreztem, mindenki ellenem fordult, bár nem is voltam messze az igazságtól. Ez az egész balhé, azért, mert nem szedtem le a ruhákat. Pedig olyan nyugis estének tűnt...
Egy háromnegyed óra múlva végre bejöhettem (ismét kösz az engedélyt), és kitört belőlem. Próbáltam ismételten nem bőgni, mert bármikor bejöhetett valaki, és akkor ugye .... azt meg nem akartam. Egy 20 perc múlva, mikor már tudtam, hogy senki sem jön be, kitört. Megint az volt mint tegnap, ugyanaz. U g y a n a z. Most akkor minden estém ilyen lesz?!
Anyám meg a pasija most elmentek a barátaikhoz (szóval tuti bebasznak..) anyám meg mikor jött elköszönni (még volt pofája puszit adni!) ilyen világfájdalmas fejjel mondta, hogy "teljesen tönkretesztek". Azt hittem elröhögöm magam. Nincs kifejezés arra, hogy mennyire szánalmas ez a család. Utálok itt mindenkit. Csak apumat szeretem tiszta szívemből. És nem csak azért, mert ő tart el, ad pénzt, miatta nem halok éhen, hanem mert szeret. Sosem üvöltözik velem, meghallgat, satöbbi. Nagyon hiányzik. Bárcsak most felhívna telefonon és elmesélhetném neki a dolgokat.. ő megértene. Alig várom már hogy felnőtt legyek és elmenjek innen a gecibe. Mennék apumhoz németbe, ott laknék, dolgoznék, és sosem kéne találkoznom ezekkel a szutykokkal.
Nem azt mondom, hogy utálom anyámat. Néha tényleg. De átlagosan szeretem. Az, hogy nem mondom neki soha, az azért van, mert egyszerűen utálom azt a szót, hogy "szeretlek". Semmi jelentése sincs már. Sosem mondtam még ki senkinek se. Max kiskoromban. Gondoltam rá persze, hogy "szeretem XY-t", le is írtam már, de kimondani utálom. Apumtól örököltem szerintem valamilyen szinten, ő sem mondja ki soha. Nagyon nagyon ritkán mondja, pl. mikor megy vissza németbe, és búcsúszkodunk. Lehet azért nem mondom ki, mert félek hogy ha megtudják, hogy szeretem őket, elhagynak.
Szóval visszatérve. Nem utálom. Csak nem értem. Persze vannak pillanatok, mikor megtudnám folytani simán, de erről csakis ő tehet.
Nagyon szar kedvem van gyerekek. De tényleg. Boldi miatt is, meg anyámék miatt is. Most elmentek inni, kitudja mikor jönnek haza. Akkor én már aludni akarok, mert ha még fent leszek, itt akkora balhé lesz, hogy azt leírni sem tudnám. Mikor anyám üvöltözött, mondta, hogy "örülj hogy nem vagyok részeg". Nabazmeg. Hurrá.
Emlékszem a nyári estékre, mikor azzal telt el az éjjelem/reggelem, hogy anyámat próbáltam felráncigálni a földről hogy bele ne fulladjon a saját hányásába.. Vagy amikor bezárt minket a házba magával együtt, és felakarta gyújtani a házat.. Akkor is csak miattam és a reflexem miatt nem sikerült neki, mert mikor nem figyelt, gyorsan kinyitottam az ajtót és üvöltöztem hogy "segítség". Vagy amikor búcsú volt a faluba, mindenki kint bulizott, én meg térdepelve voltam a szobámba ő meg vert.. Ezer meg egy ilyen történetem van. És ezek után szerintem csodálkozzon, hogy nem utálom, vagy jelentem fel. Inkább örüljön, hogy elviselem. Vagy hogy nem bolondultam meg meg. Vagy hogy nem öltem még meg magam. Hány ilyen ember van aki ezeket túlélné? Lelkileg kibaszottul megterhelőek ezek a dolgok. Egy 15 éves lánynak nem ilyenekkel kéne foglalkoznia szerintem, de ezt dobta a gép.
Na mindegy. Sulit akarok. Nem szeretem a hétvégéket. A sulit szeretem, mert ott csinálok valamit, és legfőbbképp nem vagyok itthon ezekkel. Csak azért szeretek itthon lenni, mert tudok gépezni. Ennyi. Ha lenne a híd alatt wifi, simán kiköltöznék, de komolyan. Anyám pasija itt mondogatta, hogy anyám miattam fog meghalni mert az őrületbe kergetem. Szerintem ez pont fordítva van. Most az miért fáj anyámnak, hogy egész nap gépezek/tanulok? De komolyan. Mit vár tőlem? Csókolgassam a lábát, vagy mi? Azok után, amiket tett? Őszintén várom már azt a napot, amikor mindent a szemébe mondhatok mindenfajta következmény nélkül.
Ahj. Egyszerűen nem érzek én már semmit, csak ürességet. Egy ideig szomorú voltam, majd mérges, de most már úgy vagyok vele, hogy ok. Legyen. Nem érdekel. Van az a bizonyos pohár... nos, az már tele van.
Lehet ezt egyfajta búcsú bejegyzésnek is venni szerintem, nem tudom... Majd meglátjuk.
Sziasztok.