Miért van az, hogy holnap egy gigantikus extra nehéz töri témazáró lesz, én meg ahelyett, hogy tanulnék, inkább blogolok? Ó, ha én nem a pokolra kerülök, akkor sehova.. Mindegy, nagyjából tudom, miután meg megírtam ezt a bejegyzést - nagyjából fél vagy egy óra -, még átolvasom párszor.

Nos. Kezdeném az elmúlt két nappal. A hétfő este/kedd éjszaka valami förtelem volt. Kb. 1 percet nem aludtam, mert folyton megébredtem. Vagy az orrom folyt, vagy köhögnöm kellett. És nem ám normális köhögés (létezik egyáltalán normális köhögés?!) hanem ilyen furcsa, ugatásszerű.. Esküszöm, megijedtem saját magamtól. Kedden jól elvoltam, olvastam, sorozatoztam, majd rájöttem, hogy még mindig tart a suli és attól függetlenül hogy én most nem járok, bizony be kell pótolni a dolgokat. Hát, hogy is fejezzem ki szépen magam.. nem pótoltam. Csak a törit. Kiírtam a fogalmakat, kihúztam a fontos dolgokat, és valahogy írtó büszke voltam magamra, mert csináltam valamit (?). 

Ma már ugye mennem kellett, meg menni is akartam suliba. Vagyis bocs, annyira nem akartam. A szünet se hozott már annyira lázba (!!!!). Az éjszaka megint nem aludtam semmit, úgyhogy konkrétan úgy keltem, mint egy zombi. És úgy is néztem ki. Az ugatásszerű köhögés nem csillapodott, és néha csak úgy minden előzetes jel nélkül akkorákat köhögtem, hogy beleremegett a mellkasom. Meg mondjuk úgy, hogy az egész környék. Megijedtem, de tényleg, hogy ilyen hangokat képes vagyok kiadni magamból. Sajna nem hisztizhettem, hogy én nem megyek suliba, mert egyrészt nem akartam többet hiányozni, másrészt azért nem haldokoltam... A buszmegállóba kiérve fordultam is volna vissza, ugyanis a 3 perces út alatt annyira elkezdtem könnyezni, és olyan szinten folyt az orrom, hogy nem láttam semmit, és nagyon fura hangokat adtam ki az orrommal. Páran furán is méregettek a buszmegállóba, mert vagy szipogtam, vagy köhögtem (bocsánat, ugattam), vagy pedig könnyes szemmel bámultam magam elé. Ennyit a sminkről. Na, mindegy. Nem mintha annyira szép és kidolgozott smink lett volna rajtam, mert konkrétan 5 másodperc alatt felkentem a szempillaspirált, de mindegy... 

Egyébként már rohadtul elegem van ebből a betegségből. Míg eddig csak a torkommal volt gond, most már az orrom is folyik, mellesleg a sok fújástól nagyon csúnyán ki van pirosodva. Hiába kenem labellóval, nem segít. Nyelvtanon Viki furán is méregetett, amikor éppenhogy nem dugtam fel az orromba a labellót. (Túl sok internet...)

A buszon mellém ült Vivi, és elkezdett velem trécselni. Namármost ez alapból rossz ötlet volt, mert ad1 megtanulhatná már igazán, hogy én reggel képtelen vagyok normálisan kommunikálni; ad2 ha akartam volna se tudtam volna megszólalni. Ugyanis elment a hangom. Erre akkor ébredtem rá, amikor válaszolni akartam neki, de nem jött ki hang a torkomon. Csak valami morgás. Mielőtt bebeszéltem volna magamnak, hogy kezdek átváltozni valami állattá (a sok fura hang miatt), rájöttem hogy csak szimplán beteg vagyok. Szóval egész nap nem beszéltem, csak ha nagyon muszáj volt. Ez egy nagyon hosszú és fájdalmas történet. 

Miután leszálltunk Viviel és Klaudiával a buszról, elmentünk a plázába kaját venni. Klau beszélt, beszélt és csak beszélt... Vivi úgyszintén. Én meg csak bólogattam, vagy ha kellett, akkor kézzel-lábbal mutogattam. A nap folyamán egyébként körülbelül 50x mutattam a torkomra, és intettem a fejemmel "nemet". Mármint hogy nincs hangom. 

A plázába jól betankoltam kajával, de mostanáig se értem, hogy pontosan miért. Ugyanis egész nap egy falatot nem ettem. Részben azért, mert nem voltam éhes, részben meg azért, mert nem éreztem az ízeket. 

A suliba beérve rájöttem hogy nem, nem készültek nekem meglepetés bulival a visszatérésem alkalmából, ezért szimplán felsétáltam a másodikra, a szekrényemhez. Aztán.. aztán jöttünk lefele Klauékkal a lépcsőn, és a padon ülve megláttam. Már messziről kiszúrtam. De nem néztem rá. Csak elsétáltam mellette. Ő ült, én álltam. És féloldalasan láttam, hogy rám néz. Sőt, nem csak rámnéz, követ a szemével. De megmondom őszintén, nem érdekelt. Remélem feltünt neki, hogy nem néztem rá, nem köszöntem, satöbbi. És egész nap ez volt. Egyszer sem néztem bele a szemébe, és nem is köszöntünk. Ó, de szeretem mikor ilyen jóba vagyunk. Pff. No comment.

Az első két óra gépírás volt, de hiányzott a tanár, úgyhogy mindkét órán más tanárral voltunk. Az első órán elfoglalhattuk magunkat. Mivel én már 4 napja mást sem csinálok, csak a Facebookon lógok, ezért már attól kirázott a hideg, hogy láttam ahogy a többiek azt nyomatják. Úgyhogy elolvastam a napi horoszkópomat ("A félreértéseket tisztázni kell". Aha. Mivan?) végül inkább csak néztem ahogy Ádám honfoglalózik. A második órán bejött egy másik tanár és ... nyelvtanoztunk. És a legijesztőbb, hogy mégcsak nem is a nyelvtan tanárunk volt xD Na mindegy. Amúgy a második óra közepe fele azt hittem meghalok. Vagy rosszabb esetbe behányok. Annyira köhögtem, hogy félrenyeltem valamit (fogalmam sincs mit, de talán jobb is, hogy nem tudom), ezért ott fuldoklottam. Teljesen ki voltam pirosodva, izzadtam, és nem tudtam hogy fussak ki, vagy kéreckedjek ki azért. A második mellett döntöttem, de mivel beszélni nem nagyon tudtam, ezért valami morgás szerűséggel megkérdeztem, hogy "kimehetek-e a mosdóba". Pár fura pillantást kaptam csak, végül kimentem. Mivel én egyébként se beszélek sokat, ezért nekem annyira nem volt megterhelő, hogy kussba maradjak. A többieknek viszont szar volt, mert beszélgetni akartak velem, én viszont csak álltam, néztem őket és bólogattam. 

Miután kicsöngettek, mentem és vettem egy forrócsokit a gépből. Azt kortyolgatva mentem fel a harmadikra, mellettem Klaudia, Vivi és Luca sétáltak.  A 3. emelet lépcsőjénél aztán mindhárman felkiáltottak (le kéne már erről szokjanak, de tényleg), hogy "ott van!!!". Én odanéztem, ahova ők mutattak, és azt láttam, hogy Boldi iszik. Hát, nagyszerű. Klauék vigyorogtak (ők nem tudják, hogy most utálom Boldit), Boldi engem nézett, én meg legyintve elmosolyodtam (mármint szó szerint legyintve, ami elég furán jött ki, ugyanis közbe köhögtem, ezért valami természetellenes pózba került a kezem), és nem néztem rá. Amúgy onnan tudom, hogy engem nézett, hogy Lucáék elmondták. Felőlem. Minek néz engem? Minek néz rám? Nézze Rebekát! Oké, hát, ez be is jött, de mindegy. Amúgy azért utálom (?) most, mert instagramra kitett egy képet magáról, ahogy BMX-ezik, és az a kép címe, hogy #rebekaalkotott #thanks. Tehát Rebeka megszerkesztette a képét, ő meg kitette instagramra. De szép dolog is a szerelem... uramatyám mindjárt behányok.

Nyelvtanon (duplanyelvtan, te jó isten) nem volt semmi, dogát írtam. Amúgy doga közbe törölgettem a szemem (könnyeztem a náthától), ofő meg oda szólt, hogy "sírsz?" Kénytelen voltam megszólalni, és valami "nmmmm csk beteg vagyk" féle jött ki a torkomon. Na, mindegy. Amúgy a többieknek nagyon nem tünt fel hogy nem szólalok meg egész nap, mert egyébként se szólalok meg egész nap. Jaj.

Nyelvtan után megint velem szembe jött Boldi (pedig direkt később mentem ki, nehogy összefussunk), de megint nem néztem rá. Azt nem tudom, hogy ő nézett-e, de a nagy embertömegbe szerintem nem vett észre. Aztán mikor leértem a lépcsőn, megfordultam hogy bevárjam Klauékat, amikor láttam, hogy a lépcső közepén Boldi sétál, mellette Rebekával. Hah. Amúgy nem tudom Rebeka mit hisz, hogy ő hol van, mert magassarkú cipőbe csoszogott egész nap. Azért írom azt, hogy csoszogott, mert járásnak azt nem lehet nevezni. Baszki, ha valaki nem tud járni egy cipőbe, miért veszi fel? De most komolyan. Írtó hülyén nézett ki, ahogy ott tipeg-topog. Jé, pont ez a szó volt a dogámba. Tipeg-topog. 

Lucáék szomorúan néztek engem, én meg mérgesen néztem Rebeáékat. Akiknek amúgy nem tünt fel, mert éppen egymással voltak elfoglalva.

Következett az angol. Na, mivel én hétfőn kértem felmentést tesiből a háziorvosomtól, ezért most bekellett mutatnom a papírt a suliorvosnak. Csakhogy akkora sor volt, hogy konkrétan kicsöngetésre (!) lettem kész. Úgyhogy hiányoztam angolról. De szerintem nem írt be, mert mondta Kitti, hogy az orvosnál vagyok. Amúgy a rendelőbe írtam anyunak egy SMS-t, hogy "szia anya. majdnem meghaltam az órán, annyira köhögtem. most itt állok az orvosiba és várom a dokit. rohadt szarul vagyok. szia" Mire ő felhívott. Tisztára bevolt pánikolva, mert azt hitte, hogy rendes orvosnál vagyok, tökre kiment a fejéből az úszás-papír. Úgyhogy megpróbáltam neki elmagyarázni (már amennyire a hangszálaim engedték), hogy minden oké, csak éppenséggel nem lát a lánya a könnytől és a takonytól. 

Föci előtt a terem előtt álltam Klauval, Lucával és Viviel, amikor odajött Máté. (Új osztálytárs.) Elkezdett ott nekem beszélni az angolóráról, hogy mit csináltak, satöbbi, én meg csak bólogattam. Már vagy 5 perce beszélt, aztán gondolom várt tőlem valami reakciót a bólogatáson kívül, úgyhogy oda rángattam magam mellé a fordítómat (Klaudiát), aki elmagyarázta neki, hogy képtelen vagyok a kommunikációra. Máté jól kiröhögött (?), aztán azzal szórakoztak, hogy kérdeznek tőlem dolgokat, és várták a választ. Amit én próbáltam elmutogatni. Kézzel, lábbal. Amúgy azt bánom ebbe az egész "nemtudokbeszélni"be, hogy nem tudok röhögni se. Artikulátlanul csapkodok, és ilyen fura fulladás szerű hangokat adok ki. Ezért megkértem mindenkit, hogy ne röhögtessenek. 

Egyébként meddig tart egy ilyen betegség? Mert már nagyon unom. 

Megkértem Klaut, hogy ha jön a föcitanár, jöjjön oda hozzá velem, és mondja el, hogy nem voltam mult órán ezért ne feleltessen. A beszélgetés valahogy így zajlott le.

 

Én: *integetek*

Tanár: *furán néz rám*

Klaudia: Csókolom Tanár úr, Szandi nem volt múlt órán, ezért ne tessék feleltetni.

Tanár: Szerintem Szandi el tudja ezt mondani maga is..

Én: *hevesen rázom a fejem és mutogatok a torkomra*

Klaudia: Hát, nem éppen, mert nincs hangja.

Én: Tényleg nincs (ez valami hörgés szerű hang volt)

 

A tanár tágra nyílt szemekkel nézett rám (megértem), aztán mondta, hogy jólvan. Szegény. Kicsit megijedhetett.

Föci után jött a közgé előtti szünet. Megmondom őszintén, egyáltalán nem voltam izgatott, mint általában. Elmentem előtte a mosdóba, úgyhogy mire leértem, már mindenki elhelyezkedett, vagy a haverjaival beszélgetett, stb. Rögtön kiszúrtam Boldit. Aki ült. Felette meg Rebeka állt. És beszélgettek. Oké, nem baj - gondoltam. Odaérem Klauékhoz, és mutogattam nekik, hogy nézzenek oda, mire mondták, hogy "mit nézzünk?" Mire megfordultam, valóigaz, nem voltak ott. Klau azt mondta, hogy hallucinálok, inkább igyak egy kicsit és üljek le (?), Vivi az szokás szerint lemaradt, és csak annyit kérdezgetett, hogy "mi? miről van szó?", csapatunk egyetlen értelmes tagja, Luca pedig mondta, hogy "lehet, hogy lementek az udvarra". Hát persze, hogy mi is mentünk rögtön. Amúgy tök klassz idő volt, sütött a nap. Kiértünk az udvarra, ahol egy csomó diák beszélgetett, majd megálltunk és elkezdtünk beszélgetni. Vagyi ők beszélgettek, én meg álltam. Aztán odanéztem az ajtó felé, és ... megpillantottam őket. Rebeka meg Boldi. Ketten. Egymás mellett. Röhöve. Beszélgetve. Bementek a menzára, én meg szarva az egész "nem tudok beszélni" dologra, teljesen kifakadtam. Igaz, hogy sokat nem értettek abból, amit mondok, úgyhogy egy csapkodó, idegbeteg, hörgő Szandit láttak, aki néha random bekönnyezett, néha meg mérges fejjel mutogatott a menza felé. Nagyjából rájöttek, hogy mit magyarázok, aztán próbáltak nyugtatni. 5 perccel később kijöttek a menzáról: kiderült, hogy Boldi lekisérte (!) Rebekát innivalót venni. Ismét előtört belőlem, ott magyaráztam, hogy "mégis miért kisérgeti őt", meg "nem képes egyedül lemenni és venni magának üdítőt", illetve "kísérő kell neki? adok neki olyan kísérőt, hogy örökre emlékezni fog rá", satöbbi... Ők csak tágra nyílt szemekkel néztek, én meg zsepi után kutattam a monológom végén. Merthogy közbe már az államon folyt a takony. Mindegy.

A szünet utolsó 10 percében (20 perces szünet volt) felmentünk a teremhez, ahol idegbeteg fejjel meredtem Rebekáék irányába. Ott álltak Boldi szekrénye előtt, és beszélgettek. Na meg ott állt Dávid is. Mindenki más ült, csak ők álltak, illetve mi négyen. Ahogy felértünk természetesen mindeki odakapta a fejét, hogy ki jött fel, és ők is csak annyit láttak, hogy csalódottan, mérgesen és írtó szomorúan nézek arra. Komolyan, mint egy filmbe. Rebeka háttal volt nekem, Boldi meg éppen vele beszélgetett és rámosolygott. Úgy éreztem kiszakad a mellkasom. Részben az elfojtott könnyek miatt, részben meg azért, mert rámtört a köhögőgörcs. Dávid szeméből csak egy nagy adag "sajnálom"-ot tudtam kiszűrni. Mivel 5 másodpercenként odapillantgattam, láttam, hogy Dávid mutatja nekem, hogy menjek oda. Mutatja? Jézusom, kb. ugrált, mutogatott, és éppenhogy nem írta ki egy táblára, hogy menjek oda! Boldinak is feltűnt, úgyhogy felém nézett, én meg elkaptam a tekintetem. Intettem Dávidnak, hogy nem megyek, úgyhogy oda jött ő. HÜLYE EZ? Ott hagyja őket kettesbe? Mellesleg Boldi most már 200%-osan azt hiszi, hogy én meg Dávid... Mert integetett nekem, hogy menjek oda, aztán odajött.. Meg folyton együtt lógunk satöbbi. Jaj.. Amikor oda ért Dávid, jól le is oltottam, hogy Boldi most tuti azt hiszi, satöbbi. Az első reakciója az volt, hogy mi van a hangommal, aztán legyintve mondtam, hogy hagyjuk. Aztán mondta, hogy Boldi biztos nem hiszi azt. Na, hogy ezt ő honnan tudja ilyen biztosra, azt nem tudom, ugyanis Boldi folyton vigyorogva nézett felénk. Legvégsőbb elkeseredésembe inkább levágódtam a fal mellé és a térdemet átkarolva néztem Dávidra. Aki szintén leült mellém, és magyarázott. Volt egy pont a beszélgetésünkbe, amikor tényleg azt hittem, hogy elsírom magam (? én már csak ilyen sírós vagyok).. idézem. Nagyon megmaradt ez bennem. Komolyan, úgy arconcsapott ez a kérdés, meg a hangsúly, ahogy kérdezett, hogy tényleg olyan volt, mintha arconvágtak volna. (Ami mondjuk, nem lenne szerencsés, mert ha bárki is arconvágna, tuti hogy az intenzívre kerülne, de mindegy.)

 

Dávid: Sírtál már miatta?

Én: Ja.

Dávid: Hányszor?

Én: Pff.. túl sokszor. 

Dávid: Buta vagy.

 

Hát, ja. Mindegy. Azt már nem tettem hozzá, hogy "igen, és még egy jó ideig fogok is". Egyébként Dávid írtó jó fej. De tényleg. Én nem tudom hogy képes ilyeneket mondani nekem. Tudom, hogy régebben tetszettem neki, sőt, többet is érzett irántam, én meg hidegen elutasítottam Boldi miatt. A legjobb haverja miatt. Erre már hetek óta engem nyugtat, és próbál segíteni. Én ezt tuti nem tudnám megcsinálni. Respect neki. 

Amúgy néha olyan rejtélyes. Most is olyanokat kérdeztem tőle, hogy "ő miért jobb? jó, oké, szebb mint én. Meg okosabb is. Jó, azért nem okosabb, mert gecibuta, de mindegy". Ő meg mondta, hogy "nem szebb, és ja, gecibuta", atán mondtam, hogy "boldinak ő miért jobb?" erre azt válaszolta, hogy "nem jobb." Erre mondtam, hogy "ezt fejtse ki", mire azt mondta, hogy "nem". Úgyhogy néha annyira fura, és megint eszembejutnak ezek a gondolatok, hogy "...mi van ha...", de utána oldalra néztem és ahogy megpillantottam őket ahogy tök jól elvannak, inkább hagytam az egészet. 

Egész közgé órán azzal szórakoztattam magam, hogy olyan képeket képzelek magam elé, ahol Boldi és Rebeka mondjuk csókolóznak, vagy ilyenek. Úgyhogy néha felöklendeztem, mire Luca furán fordult felém, de én csak legyintettem. Mindegy, elvoltam. De most na, hozzá kell szoktatnom magam a gondolathoz. Bármikor bekövetkezhet. Eddig tényleg nem volt okom panaszra, talán azon kívül, hogy nem érdeklem Boldit. Mert más se érdekelte. Most viszont, teljesen rá van kattanva Rebekára, együtt lógnak minden szünetbe (!), instagram képek, satöbbi... Mondtam is Dávidnak, hogy "dehogy megyek oda, éppen a barátnőjével lóg", mire mondta, hogy "nem is a barátnője", mire én azt mondtam, hogy "aha, még". De tényleg. Idő kérdése. Lehet, hogy holnap hazajövök, felnézek fészre, és látom, hogy kapcsolatba vannak. Ami mondjuk még a szebb variáció, mert az rosszabb lenne, ha holnap reggel mennék fel a harmadikra, és azt látom, hogy ölelkeznek. Jézusom, az normális, hogy tényleg felfordult a gyomrom? Annyira... fúú, hagyjuk. Inkább hagyjuk. 

Ervin az meg.. nem is tudom, kb 1 hete nem beszélünk. Leszarta, hogy beteg vagyok (pedig még Viktor is mondta, hogy "de eltüntem"), nem keresett, konkrétan levegőnek nézett. Ma is, mikor Dáviddal beszélgettem, láttam hogy ott ül velünk szembe, de még csak rám sem nézett. Hazafele jövet elment mellettem, én meg odaköszöntem, hogy "szia", mire nem köszönt vissza. Pedig 100%, hogy hallotta. Nagyon szarul esett. Nem tudom mi baja, én nem csináltam semmit. Nem hiszem, hogy az lenne a baja, hogy multkor leoltottam. Lehet, hogy az, hogy Dáviddal lógok. Ajj, minden olyan bonyolult. Mellesleg mennem kell törit tanulni, kedden föci TZ, plusz valamikor a jövőhéten még matek TZ is lesz, ami nem tudom hogy fog elsűlni, ugyanis 2 óráról hiányoztam plusz ebből a témakörből minden dogám karó lett. Apropó karó. Valaki döfjön már egyet belém. Jó napot kívánok, egy karót szeretnék elvitelre. Köszönöm.