Hétvégente nagyon nagyon ritkán szoktam blogolni, szinte soha. Most viszont úgy érzem, muszáj, mert elég forgalmas hétvégém volt. 

Szombaton (tehát tegnap) reggel Viviel reggel 8-kor indultunk el a sulihoz busszal, mivel közösségi szolgálatra jelentkeztünk. Azt hittük, hogy almát kell osztogatni, mert nekünk úgy mondta el az osztályfőnök, de végül kiderült, hogy nem hogy almát osztogatni, de még enni se, sőt, az igazat megvallva, egy almát se láttam egész nap alatt, szóval fogalmam sincs, honnan vette ezt az almás dolgot az ofő. Csak ott derült ki, hogy 4 órán keresztül kell túráznunk, fel a Mátrába. (Oké, most elárultam magam, hogy elég közel lakok hozzá, de teljesen mindegy, ha már kiírom az osztálytársaim nevét akkor ígyis-úgyis lebukok). Ami azt jelenti, hogy 12 km-ert kell sétálnunk, és nem síkságon, áhh dehogy, hanem olyan meredek volt, hogy amikor megfordultam, azt hittem leszédülök onnan. Párszor féltem is hogy megcsúszok és legurulok, de mindegy. Ofő nem jött velünk, és csak egy szerencsétlen tanárt állítottak be mellnék, de senki se figyelt rá. Ezért nagyjából 15 embert bízott meg azzal ofő, hogy menjünk fel Mátratetőre busszal. A fél osztály a 3-as megállónál várt, a másik fele meg a 4-esen. Én a 4-esnél vártam, mivel megnéztem előtte a menetrendet, és ki volt írva, hogy kereken 10:00-kor indul onnan a busz. A nagyrészük persze meg se nézte, csak okoskodott, köztük Rebeka is, aki beállt a 3-ashoz és ott várt. Be is szólt Lucának, hogy "egyébként csak úgy mondom, hogy nem is onnan jön a busz", ehhez a hozzászólásához társult egy igen flegma pillantás is. Úristen, annyira szánalmas. Hogy lehet ennyire buta? De a végén belátta, hogy nekünk volt igazunk, csak úgy, mint a maradék hülye osztálytársamnak, úgyhogy a 4-es megállónál szálltunk fel. Ami kicsit bonyolultan sikerült, ugyanis nem volt nálam apró, csak egy 500-as, a buszsofőrnek meg nem volt aprója, hogy visszaadjon, ezért ott álltunk és nem tudtunk elindulni, mert nem tudtam kifizetni a jegyem. Végül Luca kifizette nekem, úgyhogy majd odaadom neki a pénzt. Hát persze, ki mással történne ez, mint velem? Jaj. 

Szögezzünk le egy dolgot. Keverem Mátraházát és Mátratetőt, ezért fogalmam sincs hogy konkrétan hol voltam. Ha ezt a föci tanárom hallaná, szerintem sírvafakadna, de mindegy.

Mikor felérünk Mátraházára (?), akkor derült ki, hogy ez tulajdonképpen egy túra az autisták számára. Szóval sétálnunk kellett 12 kilométert az autistákkal. Nekem esküszöm semmi bajom velük, de azért kicsit féltem, részben azért, hogy elsírom magam, részben meg azért, mert féltem, hogy megtámadnak vagy valami. Félelmemnek nem volt sok értelme, mert oké, páran furán viselkedtek, és kicsit megijedtem meg borzalmasan sajnáltam őket, de nem akartam sírni, meg megbámulni se őket. A többiek meg... elmentünk egy kisfiú mellett, aki torka szakadtából üvöltött és verte magát. Én csak futópillantást vetettem rá, mert elősször azt hittem, az egyik osztálytársam bolondult meg, de utána rögtön mentem tovább. A többiek meg úgy megbámulták, hogy majd kiesett a szemük. Szerintem ez írtó nagy bunkóság, mégha szegény gyereknek fel se tünt, a szüleinek azért rossz lehetett, hogy ennyire megbámulják őket. Volt egy fiú is, nagyjából velem egykorú, aki nagyon szépen énekel és gitározik. Egész úton énekelt és gitározott nekünk, fogalmam sincs hogy nem fáradt el. Mindig próbáltam a közelébe maradni, mert olyan szépen énekelt. Mellesleg kicsit elterelte a zene a gondolataimat arról, hogy mindjárt kiköpöm a tüdőmet. Egyszer pont előtte sétáltam (vonszoltam az élettelen testemet), amikor hallottam, hogy két kisfiúval a GTA San Andreas című (beteg) játékról beszélgetnek, és a srác technikákat mesél a kicsiknek, hogy hogyan lehet a legjobban leszúrni az embereket (ha a háta mögé mész és nyakon szúrod) satöbbi. Én nagy érdeklődéssel hallgatóztam előtte, mert ugye én is nagy GTA fanatikus vagyok, ezért teljesen belemerültem a gondolataimba, és fel se tünt, amikor hangosan megszólaltam, hogy "azt én se tudtam megcsinálni". Mert éppen azt mondta, hogy nem tudott felszállni a repülőgéppel. Erre megfordultam hirtelen ő meg engem nézett és rám mosolygott, én meg vissza. Nem mertem odamenni, és nem azért mert féltem vagy ilyenek, de én esküszöm azt hittem, hogy nem lehet oda menni hozzájuk. Az autisták kék pólóba voltak, ezért könnyen meglehetett őket különböztetni, és általában csoportokba jártak, köztük csak a szüleik voltak, már diákok nem. Ezért nem mentem oda, mert azt hittem, nem szabad, vagy ilyenek. Pedig tökre odamentem volna. Luca utána jól kiröhögött, mert azt mondta, hogy nyugodtan oda lehetett volna menni. Mindegy.

Egyszercsak azon kaptam magam, hogy Rebekáék mögöttem baktatnak. Én Lucával beszélgettem, és egyszercsak annyit hallottam, hogy "Boldi", vagy valam ilyesmi. Hirtelen bordán vertem Lucát, aki felszisszent, de leesett neki a dolog. Úgyhogy csöndben sétáltunk tovább is hallgatóztunk. Rebeka Lilláéknak mesélte azt a sztorit, amit sajnos én is meghallottam, és a túra hátralévő részében azt hittem kiszakad a mellkasom a visszafolytott sírástól. Szóval Rebeka azt mesélte a többieknek, hogy Boldi szólt neki, hogy hagyja már abba ezt a "haragszol rám?" kérdéseket, mert már unja, és ezért haragszik, mert mindig ezt kérdezi. Erre Lilláék felszisszentek, hogy úristen de gyerekes, meg ilyenek, Rebeka meg helyeslően bólogatott és olyanokat mondogatott, hogy "igen, nagyon gyerkes". Úristen, kavar vele meg minden, de azért kibeszéli? De szánalmas, te jó ég! Még hogy gyerekes! Oké, tudom hogy az. De akkor is. Aztán jött a következő sztori. Rebeka mesélte, hogy már pont kezdte elfelejteni Boldit, már ismerkedett valamilyen Danival, amikor Boldi a következőt írta neki facebookon (!!!): "nagyon jól néztél ki a színházban :$". Na jó, elemezzük. Szóval. Elősszöris, Boldi sosem ír magától ilyet. Ezt Rebeka is megjegyezte. Boldi olyan, hogy csak válaszol a kérdésekre, aztán ennyi. Hogy magától kérdezzen valamit, az már magába egy csoda lenne, de az, hogy egy lánynak egy ilyet írjon, az már határozottan azt jelenti, hogy jön a világvége. Utána meg a pirulósfej. Boldival beszéltem már párszor facebookon, és élőbe is. Ő SOSEM ír pirulós fejet! És sosem pirul el. Ezt is megjegyezte Rebeka, aki jóval többet beszélt vele fészen, hogy ő eddig sosem írt pirulósfejet. Luca rámnézett, és csak annyit látott, hogy könnyes szemmel sétálok magam elé nézve. Megpróbáltam elrejteni az érzelmeimet de annyira nem ment! Annyira kellett sírnom! Utána inkább elmentem onnan. Ezt tényleg nem kellett volna meghallanom. 

A túra hátra lévő részében nem volt semmi érdekes. Hazafele a buszon elaludtam (Vivi le is fényképezett, nagyon jól nézek ki rajta, nagyszerűen kivehető a képen, hogy a nyálam lefolyt a mellkasomig), aztán mentem apumhoz. Persze csináltunk képeket is, megpróbáltam jó fej lenni és nem elrontani a többiek hangulatát. Bementünk az erdő közepébe és pózoltunk a fával (?) meg ilyenek. Vettem fagyit is és ma tök jól begyulladt a torkom miatta, beszélni nem tudtam a reggel, de mindegy. Vagy az csak a sok sírás miatt volt? Na, kitudja.

Apumnál pedig jött a balhé. Tesóm születésnapját ünnepeltük (volna). Bementem a kapun, az egész ház tele volt aggatva lufikkal és szülinapos dolgokkal. Apum a kertben ült és grillezett, tesóm odaugrált hozzám és megölelt. Ez eddig tök jó is volt, csak aztán kijött anyám az ajtóból. Az arcomra fagyott a mosoly. Persze tudtam, hogy ott lesz, mert láttam a pasiját a kocsiban a ház előtt, de akkor is. Nem szeretem ha ott van apumnál, mert akkor mindig veszekedés van. Ez most sem volt másképp. Anyám szerint úgy beszélték meg, hogy szombaton, tehát tegnap itthon (nálunk) ünnepeljük meg tesómat, vasárnap meg apumnál. Erre apum elkezdett grillezni meg ilyenek. Anyum meg nem tudott maradni, mert a pasija meg ugye kint várt, és fura lett volna behívni, hogy "drágám gyere be, itt a volt férjem, grillezünk egy jót!". Úgyhogy apum felkapta a vizet, mert nem tud itt lenni tesóm (egyik) szülinapján, anyám meg felkapta a vizet, mert nem úgy lett végül az egész, ahogy ő eltervezte. Erre én félénken (féltem, hogy esetleg megharap) megszólaltam, hogy nem teljesen mindegy, melyik nap hol van? Erre anyám bedühödött és elkezdett üvöltözni. Apám ennyit mondott csak, hogy "akkor viszontlátásra", mire anyámból kijött az idegbeteg énje. Ott üvöltözött, csapkodott meg minden. Elősször azt mondta, hogy azonnal menjünk haza, nem maradunk. Erre tesóm elkezdett irtózatosan bőgni. Mármint nem sírni, hanm szó szerint úgy bőgött, hogy azt hittem megfullad. Erre apám nagyon bedühödött, és elkezdett üvöltözni (! pedig ő nem szokott), hogy miért kell szerencsétlen születésnapját tönkretenni és azonnal takarodjon, mi meg maradunk. Már esküszöm, majdnem verekedés tört ki, amikor elüvöltöttem magam, hogy apám az üljön le és nyugodjon meg, ne pattogjon, anyámnak meg mondtam, hogy álljon már le. Erre azt mondta, hogy kussoljak. Ok. Tesómnak is mondta, hogy azonnal fogja be, vagy születésnapja alkalmából szájbaveri. Oké, én minden nap ilyeneket mondok tesómnak, de csak poénból! Oké, néha nem. Néha tényleg szájbaverem. De mindig röhögünk közbe! Meg én a tesója vagyok. Az meg az anyja (?). Végül maradhattunk, és azt találta ki, hogy mostantól ott lakunk, holnap, tehát ma elhozza a cuccainkat és mostantól őt felejtsük el. Értitek, egyik percbe azt mondja, hogy megyünk haza, és többet nem látjuk apánkat (?), utána meg hogy oda költözünk. Komolyan, vissza kellett tartanom a röhögést ,annyira abszurd dolgokat mondott. Annyira hülye, jézusom, aztakurva. Nincsenek rá szavak. Tesóm még vagy másfél órán keresztül sírt, én meg nem tudom hogy kell embert megvígasztalni. Mivel engem senki se szokott, ezért nem tudtam. Megpróbáltam megnyugtatni meg ölelgetni, de kicsit furán jött ki, mert nem hogy vígasztalni nem szoktam, de általában miattam bőg. Na, mindegy, végül megnyugodott, addig anyám is elment. Én beletörődtem nehéz sorsomba, miszerint monstantól ott lakok (igen, ott laktam, kb. fél napig), és kimentem hátra a bunkerembe. A bunker az egy kis szoba az udvar végén, ahol azt csinálok amit akarok. Ott vannak a magazinjaim, meg regneteg dolgom. Nyáron folyton ott lógok, imádom. Úgyhogy miközbe apum grillezett, tesóm meg még fetrengett az ágyon és sajnálta saját magát, addig én kimentem a bunkerembe és leültem egy székre. Csak ültem és néztem magam elé. Aztán olyan mértékben elkapott a sírás, hogy azt körbeírni se tudom. Szóval kb. 15 percig csak ültem és hullámokba tört rám a sírás. Részben azért, mert anyám megint tönkretett mindent, és a semmi miatt kiverte a bahét. Részben azért, mert láttam, hogy tesóm és apum egész délelőtt azzal foglalkoztak, hogy kidíszítsék a házat, kaját csináljanak satöbbi. És hihetetlenül sajnáltam mindkettőjüket, hogy a sok munka a semmibe veszett, mert azok után hogy anyám tönkretette, valahogy senkinek sem volt kedve bulizni. Részben meg azért sírtam, mert csak. Boldi miatt. Amit írt Rebekának, ahogy megint szembesültem, hogy Rebeka mennyire szép és mennyire csinos, én meg egyáltalán nem. Hogy én nyomorult senki vagyok, ronda vagyok, senkinek se fogok kelleni soha, mert túl nagy elvárásaim vannak. Hogy én azért örülök, ha Boldival egy szót váltunk, Rebeka meg, aki egyáltalán nem érdemli meg, ilyen nagy mértékű ajándékokat kap az élettől: gyönyörű, jó cuccai vannak, és Boldi érdeklődik iránta. És ami a legszomorúbb, hogy meg se érdemli. Mármint Boldit. Mert rögtön tovább lépett volna, azzal a Danival, most megint csak azért kezdett el Boldival foglalkozni, mert az a nemnormális azt írta neki, hogy milyen csinos volt. Szóval ott sírtam, taknyom, nyálam és szempillaspriálom szó szerint egybefolyt, remegtem és minden bajom volt. Tökmindegy, úgy voltam vele, már úgyis régen sírtam, akkor adjunk neki rendesen. Aztán bejött apum, és közölte, hogy menjek enni. Megkérdezte miért sírok, de csak az anyus dolgot mondtam el. De talán az volt a legkisebb gondom, hogy anyám megőrült. Azt már lassan 16 év alatt megszoktam. Amúgy nagyon jól esett hogy kisírtam magam, sokkal jobb lett utána. Olyannyira, hogy írtam Boldinak.

Jó, tudom, hülye vagyok. Tisztában vagyok vele. De semmi olyat nem írtam neki, amit megbántam volna. Pénteken beszéltünk ugye egy csírkés játékról, én meg fogtam magam és elküldtem neki a játéknak a linkjét, hozzá a következő szöveget írtam: "itt az a játék amiről beszéltem:D nagyon beteg, szerintem neked tetszene", és elküldtem. Vártam a válaszát, kétségbeesetten. Annyira szükségem volt a válaszára, mint egy falat kenyérre. De nem írt. Azóta se. Pedig tegnap fél 7-kor megnézte. De nem írt rá semmit. Egy szót se. Az égvilágon semmit.

Amúgy azóta nagyjából minden oké, már itthon vagyok anyám meg úgy csinál mintha mi sem történt volna. Én is próbálok hasonlóan cselekedni, de már annyira unom ezeket a kirohanásait. Tesómra is most mérges vagyok, mert tegnap olyanokat mondott, hogy elege van anyuból és utálja, ma meg már kinyalta a seggét. Nem mondom hogy utálja vagy ilyenek, de ilyen gyorsan megbocsájtja hogy tönkretette az ő napját? Az enyémet már számtalanszor tönkretette, és nem csak a születésnapjaimat, hanem úgy az egész életemet. Sajnos én is gyorsan megbocsájtok neki, de felejteni nem tudok. Mindig bennem maradnak ezek és remélem egyszer tesóm is ráébred hogy annyira mégsem tökéletes anya mint ahogy azt ő - és anyám maga is - állítja. 

Ennyit akartam gyorsan lefirkantani. Majd jövök. Bocsánat hogy mindig rátok zúdítom ezt, de valahogy nincs olyan ember most akinek ezeket elmerném mondani. A Boldis dolgokat oké, van rá pár emberem. De őket se akarom ezzel csesztetni már, mert unalmas. Az anyás dolgokat viszont még soha senkinek se mondtam el. Kizárólag Petra tudta, ő tisztában volt vele, hogy anyám egy nemnormális idegbeteg, de ő nem ítélt el érte. Másnak nem merem. Elég, ha ezeket én tudom. 
Tegnap ugye apumnál aludtam, ahol van egy kibaszott álomfogó. Itthon kb. sosem álmodok semmit. Viszont mikor apumnál alszok és látom azt az álomfogót, mindig álmodok. Alvás előtt arra gondoltam, hogy de jó lenne Boldival álmodni. Nos, álmodtam vele, az oké. De arra nem számítottam, hogy hajnalban arra kelek, hogy sírva üvöltözök. Más nem hallotta meg szerencsére, de kicsit para volt. Éritek, arra kelek, hogy az ágyban ülök és sírok. Szerencsére (?) emlékszem az álmomra is, hiszen annyira élethű volt. Mikor abbahagytam a sírást hirtelen azt hittem, hogy tényleg megtörtént, annyira élethű volt! Szóval azt álmodtam (kicsit zavaros), hogy Boldival ülök egy kocsiba, és kérdezek tőle valamit. Erre ő mérges lesz és elkezd üvöltözni velem, hogy már elege van abból, hogy mindig olyanokat írok neki facebookon, hogy ő milyen aranyos meg ilyenek (?), meg hogy elege van hogy folyamatosan zaklatom. Erre elkezdtem álmomban sírni, mire azt mondta, hogy most már hagyjam őt békén örökre és felejtsem el. Kiszállt a kocsiból, én meg követtem. Hirtelen egy szobába voltunk, de nem tudom milyenbe, mert egyedül ő rá koncentráltam. Csak őt néztem és közbe sírtam. Ment volna ki az ajtón de odafutottam hozzá és megállítottam. Ő nagyon mérges volt, arra emlékszem, én meg nagyon sírtam. Megfogtam a vállánál fogva és arra nagyon nagyon emlékszem, hogy belenéztem a gyönyörű barna szemébe, és azt vettem észre, hogy kitágultak a pupillái, és a nagy barnaság közepén van egy mégnagyobb feketeség. Éppen arra gondoltam álmomban, hogy mennyire szép a szeme, és ez vanjon mit jelenthet, mire megfogta a csuklóm és mondta, hogy hagyjam már békén. Nagyon el akart menni. Én viszont mondtam neki, hogy valamit még el kell mondanom neki. És elmondtam neki mindent. Október 5-ét, hogy azóta szeretem. Hogy azóta mennyit sírtam miatta és mindig csak rá gondolok, hogy mennyire bánt hogy Rebeka tetszik neki, és nem én. Megijedtem saját magamtól, hogy miért mondom ezt el neki, hiszen nem szabadna. De elmondtam. Mindent. Ő meghallgatott, továbbra is fogta a csuklóm, én meg mélyen a szemébe néztem és úgy meséltem neki. A végén meg csak ennyit mondtam neki, erre nagyon pontosan emlékszem: "... és.. és nagyon szeretlek Boldi. Érted? Szeretlek." Akkor már annyira nem sírtam, csak könnyeztem, éreztem, ahogy végig folynak a könnyeim az arcomon (esküszöm!!!). Vártam a válaszát. Ő meg csak fogta magát is kiment a szobából.
Aztán arra keltem, hogy sírok.

És pont tegnap volt április 5. Tehát pont tegnap volt fél éve, hogy szeretem.