Határozottan most vagyok túl életem egyik legrosszabb hétvégéjén.

Ne haragudjatok hogy nem írtam egész múlthéten meg most hétvégén se. Egyrészt apumnál töltöttem a hétvégét, ott meg ugyebár nincs net. Egyébként azért akartam nála aludni, mert tudtam, hogy ott nyugodtan kisírhatom magam a saját szobámban, és igazam volt. Az égvilágon senkit nem zavartam vele.

Nem is tudom hogyan kezdjek bele. Lehet azt hiszitek a bejegyzés elolvasása után, hogy eljátsszom a hattyúk halálát és a nagy semmi miatt hisztizek (megint). Egyrészt igazatok van mert mélyen belegondolva talán tényleg túlzásokba estem. Másrészt viszont.. ti nem érzitek azt amit én, és ennek örüljetek, őszintén mondom. 

Ugye a múltheti egyetlen bejegyzésben írtam is arról, hogy Boldival nem igazán történt semmi... Nos, ez az egész hétre igaz. Semmi. Nagyritkán összefutottunk a folyosón, olyankor odaköszöntünk egymásnak is konkrétan ennyi. Ugye a múlthét hétvégén tök boldog voltam az esernyős dolog miatt és úgy gondoltam hogy majd a héten folytatódnak a jó dolgok. Hát ezt bebasztam mert nem. Annyira vártam már a pénteki nulladik órát, hogy azt szavakba ki se tudom fejezni. Aztán amikor ott álltam a buszon, töprengve és pánikba esve, hogy hova üljek, mert nem sokszor fordult eddig ez elő, hogy nem Boldi mellett ülök, akkor tudatosult bennem, hogy ez a hét SZAR. Nem volt a buszon. Leültem Dávid mellé aki aludt, és az első kérdésem az volt hozzá, hogy "hol van Boldi?". Ő meg motyogta, hogy nem tudja, aztán visszaaludt. Tiszta ideg voltam, ezerféle dolog lejátszódott a fejemben: beteg, leeestt a bmx-ről és kórházban fekszik, meghalt, hát kb. minden. 0. órára úgy mentem be mint egy halott, nem is emlékszem semmire. Aztán az 1. órai terem mellett ültem a földön és bámultam magam elé amikor megjöttek Lucáék. Megkérdezték mi bajom van, mert látszott rajtam hogy semmi élet kedvem. Elmeséltem nekik hogy Boldi nem jött suliba, és lehet hogy meghalt meg ilyenek. (?) Ők nyugtatgattak meg minden de akkor is annyira rossz volt. Akartam írni neki facebookon, hogy hol van, de hálisten nem tettem! 2. óra előtt beszélgettünk a lányokkal a folyosón amikor megfordulva megláttam Boldit. 

Nos. Az első reakcióm az volt, hogy elmosolyodtam és azt gondoltam magamban, "ezaz!". A következő pedig az volt, hogy "megölöm". Annyira haragudtam rá abban a pillanatban hogy te jóég. Szóval azt most megjegyezném hogy egész héten idegbeteg voltam. Egyrészt azért mert meg kell jönnie (de nem jön!), másrészt meg azért, mert ugye Boldival nem volt semmi kapcsolatunk körülbelül. Szóval ezt az egész pénteki napot beteszem a menstruációnak, mert nem voltam magamnál. Megharagudtam Boldira, mert nem jött be nulladikra. Lucáék furán néztek utánam, amikor közöltem velük, hogy "most elmegyek a mosódba, de úgy, hogy elmegyek mellette és figyelembe se veszem", majd elindultam a mosdó felé a terv szerint. A terv tökéletesen sikerült, ő ott állt a folyosó közepén, nézett, én meg csak úgy elmentem mellette és rá se pillantottam. Visszafele aztán odaüvöltött, hogy "szia!" én meg ilyen halál bunkón, hogy "heló". Istenem, annyira nem esett le akkor a dolog! De ugyebár mindig későn jövünk rá arra, hogy hülyeséget csináltunk..

Lucáéknak büszkén elmeséltem, hogy milyen flegma voltam meg ilyenek. A helyükbe pofán vágtam volna magam.

Egy másik szünetbe megláttam Boldit és direkt elfordítottam a fejem, VISZONT belül reménykedtem abban, hogy majd mikor mellém ér, oda jön vagy valami, de csak elment mellettem minden szó nélkül én meg hülyén álltam ott tovább. Mert egyedül voltam ott és tényleg azt hittem oda jön. 

Egyébként azért haragudtam rá, mert nem jött nulladikra, és én meg ott aggódtam érte. Tudom, hülyeség.. de akkor nem tünt hülyeségnek. (M-e-n-s-t-r-u-á-c-i-ó)

Csodálkoztam is akkor, hogy mi baja van, hogy csak úgy elment mellettem szó nélkül... Bárcsak tudtam volna.

Suli után egyedül elindultam a buszmegállóba mert Lucáéknak még volt órájuk. Ugye pont akkor volt egy hete hogy Boldi mellém ült és odaadta az esernyőjét... Azt hittem most is ez lesz, és bepótoljuk a héten elmaradt beszélgetéseket. Nagy vidáman mentem a buszmegbe, elfeledkeztem minden bánatomról, arról is, hogy én most haragszok rá, mert megvoltam róla győződve, hogy megint egymás mellé ülünk.

Természetesen nem így történt.

A buszmegállóba érve egy hatalmas nagy tömeget láttam, pedig múlthéten alig voltunk páran. Megláttam Boldit is egy csomó haverjával és oda mentem hozzájuk. Az összes haverja odaköszönt nekem, csak ő nem. Aztán elfordult és elkezdett egy mellette lévő haverjával beszélgetni. 

Fúh. Hát kb. mintha arcon csaptak volna. Annyira meglepődtem hogy csak álltam ott és nem tudtam mit csináljak. Mögötte álltam közvetlenül és néztem a lábát, a táskáját, a kezeit, a haját, hallgattam a hangját, és annyira FÁJT ahogy viselkedett hogy ott, a buszmegállóba, egy csomó ember között majdnem elkezdtem sírni. 

A világon az egyik legnehezebb dolog visszatartani a sírást. 

Ervin ott állt mellette, és ő is semmibe vett. A haverjaival, akik ott voltak, nem igazán szoktam beszélgetni szóval ők se nagyon foglalkoztak velem. (MÉGIS KÖSZÖNTEK!!!!)

Így hát ott álltam, mint egy szerencsétlen, negyed órán keresztül és nem tudtam mi baja van.

Mesélek gyorsan egy történetet.

Szóval már pár hete hordok egy karórát amit németbe vettem a nyáron. Boldi még pár héttel ezelőtt elvette és beállította rendesen, mert én elállítottam. Szóval tudta hogy van órám meg minden. Mondta is, hogy neki is van, csak nem működik rendesen.

Most pénteken a buszmegállóba megláttam a kezén egy karórát. Ez tudom hogy így nem nagy szám, de már lassan egy éve ismerem és még egyszer sem láttam rajta órát. Most viszont ott volt a kezén, és eszembe jutott, amikor mesélte, hogy neki is van, és annyira szivenütött ott akkor ez az egész, hogy elősször elmosolyodtam, majd egy torz grimaszt vágva tisztára bekönnyezett a szemem. Nem vette észre senki mert nem foglalkozott velem senki. Olyan egyedül éreztem magam mint még soha. Mármint ott álltam egy csomó ember között, előttem ott állt Ő, meg Ervin is, meg még csomóan, és senki még csak hozzám se szólt. 

A buszra felszállva tudtam, hogy úgy sem fogok mellette ülni és gyorsan kerestem egy helyet. Beültem Ervin mellé és könnyes szemmel megkérdeztem tőle, hogy "haragszik rám Boldi?", és olyan kétségbeesettnek tűntem hogy ő csak bámult és nem tudta mit mondjon. Aztán azt válaszolta, hogy ő nem tudja, én meg erre azt válaszoltam, hogy "de nem szólt hozzám most, levegőnek nézett, meg elfordult.. meg te is.. le szartatok.. senki se szólt hozzám és olyan rossz volt", itt már szipogtam, ő meg csak megvonta a vállát, bedugta a fülhallgatót és hallgatta a zenét. Annyira fájt az ő viselkedése is, na meg a Boldié is, hogy tényleg kényszerítenem kellett magam, hogy ne bőgjem el magam. Egész úton hallottam ahogy Boldi meg a haverjai röhögnek, előre hallottam a hangját, és csak mégjobban elszomorított, amikor eszembe jutott, hogy pont egy héttel ezelőtt mennyire jól elvoltunk.. A buszról leszállva Ervin konkrétan elfutott előlem, én meg hazafele sétálva elsírtam magam és az sem érdekelt ohgy megbámulnak, nem birtam visszatartani, annyira fájt az egész. Írtam Lucának egy sms-t, hogy írjon ha ki jött a suliból mert felhívom, muszáj beszélnem valakivel. Tényleg annyira egyedül éreztem magam és annyira kétségbeesetten vágytam valakire, aki meghallgat (mert ugye Ervin nem tűnt túl segítőkésznek), hogy konkrétan könyörögtem hogy írjon. Aztán írt, sőt, fel is hívott mert aggódott, én meg a szobámban állva válaszoltam a hívására és elmondtam neki mindent, és közbe annyira sírtam hogy a felét nem is értette. Mondta hogy ne sírjak, mert ő is elsírja magát, és hallottam is a hangján hogy mindjárt sír. (???)

Megnyugotatott meg minden, aztán letettük de igazából nem nyugodtam meg, csak sírtam egész nap. 

Az egész pénteket végigsírtam, aztán a szombatot is. Ma, vasárnap, már csak reggel sírtam, aztán beláttam hogy semmi értelme. Nem lesz tőle semmi jobb.

Annyiszor átgondoltam már az egészet és annyi lehetséges magyarázat van a dologra, hogy én már összezavarodtam.

Leírnék pár tippet.

A) Szóval az első tippem az, hogy megunt és/vagy idegesítem. Beleunt abba, hogy mindig ott vagyok a közelébe, hogy mindig beszélgetnie kell velem, hogy mindig mellettem kell ülnie péntekenként. Idegesítik már a hülyeségeim és már nem vevő rájuk többet. 

B) Rájött, hogy én többet akarok mint barátság, és arra is rájött, hogy ő meg nem. Így megakar velem szakítani mindenféle kapcsolatot, ami miatt képes feláldozni a nulladik óráit is, csak hogy ne lásson.

C) Ez Luca szempontja leginkább. Szóval szerinte az egész az én hibám, mert én bunkóskodtam vele elősször, és ez neki nagyon szarul esett, így ő is direkt bunkó volt velem, hogy érezzem én is azt, amit ő érzett akkor, amikor én flegmáskodtam vele. Ebbe látok némi logikát de szerintem még mindig az első kettő közül valamelyik. Mert annyira flegma nem voltam vele szerintem, ő hányszor ment el mellettem úgy, hogy észre se vett??? Hát megszámolni se tudom. Szóval szerintem neki fel se tűnt hogy én most direkt mentem el mellette köszönés nélkül...

Az fáj a legjobban az egészben, hogy ha tényleg van valami baja, miért nem mondja el. Mármint nem vagyunk 5 évesek, oda jöhet, elmondhatja, vagy azt se bánom ha fészen írja le, csak akkor írja le. Hogy figyi Szandi, én már nem akarok többet veled lógni. Fájna, mert fájna, de fele annyira se, mint ez, ahogy most vannak a dolgok. 

Ezermillió dolog eszembe jutott. Például hogy most akkor ez lesz? Nem fogunk beszélgetni? Levegőnek fog nézni? Megrémiszt, ha arra gondolok, hogy visszakerülök ugyan oda, ahol kezdtem... Mert tavaly ilyenkor kb. az volt, mint most. Csak úgy elmentünk egymás mellett, csak hogy akkor még nem ismertük egymást, de most már igen, és így rosszabb.

Luca meg Klau is olyanokat írkáltak, hogy nem ér ennyit, meg hogy felejtsem el.. Te jó ég! Mikor ezeket olvastam, arra gondoltam, hogy hogy jutottam ide? Multhéten még annyira boldog voltam, most meg bőgök.. és konkrétan a semmi miatt. Mert végülis lehet, hogy nem vett észre a buszmegállóba... De hát ennyire bamba lenne? Egy csomó haverja köszönt, meg ott álltam mögötte, éppenhogy nem mellette, szóval nem tudom.. Én már tényleg nem tudom, de annyira félek. Annyira nagyon félek hogy mostantól ez lesz. Én csak azt akarom ami eddig is volt, még csak járnunk sem kell, nekem tökéletes a barátsága is, csak ... én tényleg nem akarom elveszíteni. Ez az egy hét, plusz a hétvége ráébresztett arra hogy nélküle én megbolondulnék. Hiányzik a beszélgetés, a pillantása, minden... és én esküszöm, ha jövőhéten is ilyen lesz, én oda megyek hozzá, félrehívom, és megkérdezem, hogy mi a jóisten baja van. Mert oké, hogy én is bunkó voltam vele, de könyörgöm, szerintem fel sem tünt neki. Ha meg igen, és ezért sértődött meg, én elsírom magam, mert ha összeszámolnánk hogy ő hányszor ment el mellettem úgy, hogy még csak rám se nézett, akkor nekem is lenne okom haragudni rá. Luca szerint neki is meg nekem is szar napunk volt és hülyén jött ki az egész, de nem tudom. Mi van, ha tényleg rámunt? Kíváncsi leszek mi lesz jövőhéten... Én csak nem akarom elveszíteni őt. 

 

1

1