Ma találkoztam Istvánnal. 2 nappal ezelőtt írt hogy nem lenne-e kedvem találkozni, én meg úgy voltam vele, miért ne. 

Tegnap hajnali 2 körül éppen néztem az Orange is the New Black-et (ami mellesleg rohadt jó), amikor hirtelen a semmiből elkezdtem bőgni. Nem hiszem hogy ez normális... Vajon ki miatt. Egyet tippelhettek. Semmi előjele nem volt. Előtte nem gondoltam rá, nem néztem a képeit, nem beszéltem vele, SEMMI. Hirtelen bekattant valami és mintha fejbevágtak volna. Azt hiszem rohamom volt. Nem tudom mi volt az igazából. Fél órán keresztül sírtam kb és azt hittem kiszakad a szivem a helyéről, csak annyit éreztem hogy olyan elviselhetetlenül hiányzik, hogy azt körülírni nem lehet. Aztán gondoltam, ha már sírunk, adjunk neki rendesen, rúgjunk bele saját magunkba, így megnyitottam messengeren és szipogva visszaolvastam pár beszélgetésünket. Aztán mikor eljutottam odáig, mikor megkérdezte a diáknap után, hogy hazaértem-e, kész, vége. Én nem hiszem hogy valaha sírtam ennyire erősen. Talán mikor meghalt Füles. Szerintem akkor sírtam utoljára ilyen hisztérikusan. Ez nem ilyen "elmorzsolok pár könnycseppet", vagy elkezdek könnyezni a képei láttán aztán fél perc múlva jól vagyok. Ez hisztérikus bőgés volt. Aztán fél óra múlva miután jól kisírtam magam, néztem tovább a részt, de nem hagyott nyugodni, folyton arra tudtam gondolni hogy vajon mit csinálhat, milyen lehet az új házuk, hogy van, vajon gondol-e rám... Tudom hogy 10 napja beszéltünk utoljára de szerintem igazán írhatna. Oké tudom én is írhatnék de én határozottan azt akarom hogy ő írjon nekem. Na mindegy. 

Visszatérve Istvánra... Nagyon nagyon össze vagyok zavarodva. Szeretek vele beszélgetni, tényleg. Mikor facebookon ír tökre megörülök, ha meg nem ír pár napig akkor folyton figyelem hogy írt-e. Ma mikor találkoztunk, kicsit izgultam, de nem olyan nagyon. Ha Boldival találkoznék biztos hogy el se mernék menni úgy izgulnék. Nm mintha lenne olyan. Élőbe is tök jól elbeszélgetünk. Kedves. Írtózatosan vicces. Annyit röhögtem ma rajta hogy már megfájdult az arcom. Szeretem megölelni is. Jó az illata. Igaz hogy nem túl magas de ettől függetlenül eléggé férfias. Rendes borostája van. Boldinak még csak alakul. A háta nagyon izmus. Van vagy 9 Vans cipője. De mégis. Mégis egész nap az lebegett a szemem előtt, hogy mi a lófaszt keresek én itt. Esküszöm móta megbeszéltük hogy találkozunk folyton jeleket látok. És nem csak Boldival kapcsolatban, Mátéval is. (?)  Pl. tegnap elmentem a könyvtárba és hirtelen megláttam egy könyvet. A Bourne-ultimátum. A film, amit Boldi ajánlott. Később az egyik Orange is the New Black részben megemlítették ugyanezt a filmet. Ma a városba mindenhol ilyen hatalmas "B" betűk szúrták ki a szemem. A rádióba a Boldi-zenék egyike szólt. Máté családnevével meg a boltba találkoztam, illetve az egyik butiknak is az volt a neve. Éppen sétáltunk Istvánnal amikor megláttam kiírva nagy betűkkel Máté családnevét, én meg szó szerint felüvöltöttem, hogy "HÁT EZT NEM HISZEM EL, KOMOLYAN", ő meg aggódva fordult oda, hogy mi a baj. xD 

Hazafele a buszon végig gondolkodtam de nem jutottam semmire. Nagyon kedvelem Istvánt de... én nem tudom hogy tudnék-e vele járni. Szerintem ma egy ponton megakart csókolni csak aztán nem merte, de nagyon olyan volt. Lehet csak beképzelem. De egyértelműen akar tőlem valamit én meg csak bíztatom. Hiszen találkozgatok vele meg beszélgetek vele. De én őszintén kétlem hogy tudnám őt szeretni. Addig szerintem senkit sem tudnék szeretni és senkivel se tudnék összejönni amíg Boldival le nem rendezem ezt az egészet. Ezt megfogadtam magamnak még régebben hogy amíg Boldival nem rendezem le a dolgokat addig nem akarok senkivel sem összejönni, mert akkor életem hátalevé részében azt fogom kérdezgetni magamtól, hogy "mi lett volna, ha..." Így meg legalább megtudom. Két lehetséges opció van, ezzel mindenki tisztában van. Van a pozitív és a negatív opció. Ha pozitív lesz, akkor minden szuper lesz, én leszek a világ legboldogabb embere. Ha negatív, akkor tudom hogy elviselhetetlenül fog fájni és úgy fogom érezni hogy megfogok halni és nincs már semminek értelme, de egy idő után túl fogom tenni magam rajta (?) és képes leszek másra ránézni. Amíg nem tudom meg hogy melyik opció van nálunk addig én nem akarok senkivel se összejönni. És a 11. osztályra 2 célom van: 1.) Nagyon sokat tanulni és javítani. 2.) Beszélni Boldival. Azon az egy beszélgetésen fog múlni minden és idén megfog történni ez a beszélgetés, az biztos. Nem fogom tovább halogatni. Lehet hogy év elején lesz, lehet hogy a közepén, lehet hogy az utolsó héten. Még fogalmam sincs. De a 11.-et úgy fogom elvégezni hogy tudni fogom. Mert én ezt nem akarom tovább csinálni 12.-ben is. Kicsit elértem a témától. Szóval nem tudom hogy ezt hogy közöljem Istvánnal. Kicsit fura lenne elé állni és közölni vele, hogy "amúgy én 2 éve szerelmes vagyok Boldiba, az egyik évfolyamtársamba, de kedvellek ám téged is, ja, meg  van még egy srác, Máté, ő meg olyan jól néz ki hogy ember, olyat te még nem láttál, szóval amíg Boldival, tudod, a sráccal akibe szerelmes vagyok, na, amíg vele nem beszélem meg a dolgokat addig nem igazán akarok tőled semmit, és Mátétól se, na nem mintha amiatt aggódni kéne hogy leteper,  nem mintha nem bánnám, de nincs ilyen opcióm, habár nyáron rámírt még ha halál részeg is volt és szerintem másnap nem is emlékezett rá, meg évközbe is folyton flörtölünk de asszem az nem számít túl sokat, na mindegy is, szóval remélem nem bánod, és bocs hogy hülyére vettelek, na jött a buszom, majd írj, szia!" 

Mondjuk abban biztos lehetek hogy ha ezt a szöveget ledarálom előtte az életbe többet hozzám nem szól. 

Azt akarja hogy szerdán megint találkozzunk de őszintén nem tudom mit csináljak. Én nem akarok hülyét csinálni belőle. Tényleg szívesen találkoznék vele mert tényleg jól érzem magam mikor vele vagyok de nem akarom hogy azt higyje hogy össze fogunk jönni. 

Egy roncs vagyok. És ez a blog is egy roncs, mert elterveztem hogy egész nyáron blogolok és írok különböző bejegyzéseket, de nem visz rá a lélek. 1 rohadt hétig írtam egy rohadt bejegyzést, nem is tudom hogy bírtam összeszedni magamról annyi tényt, és éppen amikor kiakartam rakni a blogra, meghalt a gépem és újra kellett rakni, azaz eltűnt az egész. Bocsássatok meg de nem hiszem hogy újra fogom írni. Teljesen elment tőle a kedvem. 

Jézusom nagyon remélem hogy a következő bejegyzés azért fog megszületni mert Boldika frámírt. Nagyon nagyon remélem. Ezt a bejegyzést amúgy 07.11-én írtam de csak 12-én fog kikerülni mert apumnál vagyok.

Bleh. 52 nap. (Mikor ez kikerül, már csak 51, yay.) 

Tudom hogy eléggé eltérek most a blog eddigi sötét hangulatától, de nagyon remélem hogy Boldi anyukája idén is lesz olyan kedves és rak ki a facebookjára egy pár képet a félmeztelen fiáról. Legalább egy kis örömöm legyen az életben. Szerintem nem kérek sokat. Még mindig megvannak a tavalyi képek ahol Boldi mosolyogva játszik Hachival Horvátország tengerpartjain így szál zöld úszónadrágba, vizesen... A hátamra kéne tetováltatnom azt a képet...