Számomra is meglepő, hogy ennyi idő után is tudom még fejből a felhasználónevemet és a jelszavamat. Ez szerintem ilyen muscle memory féle dolog. Mindenesetre örülök, hogy be tudtam lépni, mert annyi féle gondolat van a fejembe, hogy muszáj kiadnom magamból ezeket. Telefonról írok egyébként, ami jóval lassabb mintha a laptopomról nyomatnám, de míg bekapcsolna a száz éves laptopom, szerintem elmenne a kedvem az írástól. Következő nagy vételem biztosan egy laptop lesz (a legutóbbi egy edzőpad volt. Vagy nem tudom mi a neve annak. Ilyen dönthető pad amin lehet gyúrni. Ugyanis az új lakásunkba az egyik szobának a sarka lett az én home gymem. Ez már egynagyon hosszú zárójel.) Hogy pontosan mi az oka annak hogy most írok a szabadidőmben és nem Greys Anatomyt nézek, játszok a telefonon (?) vagy tiktokozok? Félek belekezdeni a témába, mert valójában fogalmam sincs hogy kéne kifejezni azt, amit érzek. Tudom, ezt nem fogja senki olvasni, de ha te mégis valahogy idetévedtél és ezeket a sorokat olvasod, akkor kérlek próbáld magad beleélni a helyzetembe, és szívesen várom a tanácsod. Hogy miért a régen kihalt blogom nemlétező olvasóitól kérek a tanácsot? Mert konkrétan egy emberen kívűl nem igazán tudok erről beszélni senkinek. És az sem OLYAN. A történet ennek a blognak a legelején kezdődik, vagy valahol a 50-60 bejegyzés körül (ez csak egy tipp). 2013-ban járunk, amikoris 15 évesen megláttam Boldizsárt, és halálosan beleszerettem. Ennek a blognak szinte az egész tartalma arról szól, hogy hogyan próbáltam elérni azt, hogy ő is úgy érezzen mint én, és hát durva, de két év után sikerült is. Ugrunk egyet az időben, már 2015 vége van, amikor “összejöttünk.” (Nem tudom miért írom idézőjelbe, amikor tényleg ez történt, de egyszerűen irritál ez a szó). Teltek múltak az évek, rengeteg minden történt velünk kezdve azzal hogy 18 évesen hozzáköltöztem, majd 24 évesen közösen kiköltöztünk Németországba, és még vagy 3 millió dolog. Most vagyunk 2024-ben, 8,5 éve vagyunk lassan együtt és… hát erősen gondolkozom azon, hogy ez így ennyi volt. A múltban is nem egyszer megfordult már ez a fejembe, akármelyik évet is nézzük, de mindig túltettük magunkat az adott problémán és mégcsak szünetet sem tartottunk soha. Mindenhol vannak nehézségek, nem? Azonban mostanába valami megváltozott. Nem tudom pontosan mióta, talán fél éve… Mindig is voltak a szokásos megszokott, visszatérő problémák, amiket aztán megbeszéltünk majd újra ugyanúgy előjöttek. De úgy érzem hogy az a bizonyos pohár betelt. Azaz már rég kiömlött. Ezer éve. Csak én mindig legyintve elfelejtettem mindent. Majd valamikor belefolyok részletesen a problémákba is. A lényeg a lényeg, én mindig is olyan voltam, aki veszekedik. Aki érvel, ordít, foglalkozik a problémával. Addig nem tudtam aludni amíg nem találtunk megoldást vagy beszéltük meg a dolgokat. De akkor vettem észre hogy valami nem stimmel, amikor már leszartam. És leszarom. Nem érdekel. Bele se folyok a dolgokba. Nincs kedvem századjára is ugyanarról vitatkozni. Nincs kedvem foglalkozni vele, nincs kedvem rá nézni, vele lenni. Régen ha összevoltunk veszve vagy épp nem olyan volt köztünk a hangulat, akkor az teljesen rányomta a hangulatomra a bélyeget. Most már egyáltalan nem így van. Tudok jó kedvű lenni és leszarni az egészet. Szerintem két fő oka van ennek a kirohanásomnak amit mostanába érzek. Az egyik az biztosan a visszatérő problémák, a másik pedig… hát kit akarok átverni? 26 éves leszek szeptemberbe, és 17 éves korom óta vele vagyok. 15 éves korom óta szeretem. Egyet lehet tippelni hogy rajta kívül hány férfival volt dolgom. Nos, nem sokkal. Lehet elítélő amit írni fogok, de egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Nem gondolom azt hogy ez ami jelenleg köztünk van, megéri azt, hogy így öregedjünk meg. Persze lehetne sokkal rosszabb is, nem azt mondom hogy hú de szar sorsom van, de tényleg azt érzem, hogy ennél sokkal többet érdemlek. Van értelme annak amit írok? Nem tudom. Majd még belefolyik jobban a témába valamikor.

Vissza a bloghoz