Ezt a bejegyzést most egy pohár forró tea és szerelmes dalok társaságában fogom megírni. Ja, és persze zsepik. Azok sosem hiányozhatnak. Természetesen Viktorról fog szólni. Ki másról ? Pff

Hát.. Viktor. Ő egy nagyon bonyolult személy. Azt hiszem sikerült nagyjából kiismernem x év alatt. Sokáig csak barátként tekintettem rá, aztán mellé ültettek, minden nap közeli kapcsolatban voltunk az iskolában, beszélgettünk, röhögtünk, és beleszerettem, azt hiszem.. Sőt, biztos vagyok benne! Akkor tényleg nagyon nagyon szerelmes voltam bele, ehhez kétség sem férhet. Szerettem mindennél jobban. Egy idő után, mikor rájöttem hogy mit érzek, és hogy ő nem viszonozza érzéseimet, minden áldott este sírva aludtam el. A telefonomba volt kb 5 zene, amiket elkereszteltem sírószenéknek, és non stop azt hallgattam, és sírva aludtam el. Talán még mást is csináltam. Így visszagondolva hülyeségnek tűnt, de úgy éreztem csak úgy tudom levezetni a feszültséget. Nevetségesnek hangzok most, tudom. Kislány vagy, mit akarsz? Sajnos ezt tényleg nem én döntöttem el. Úgy éreztem meg kell tennem, és megtettem. Minden este.
Aztán megváltoztak a dolgok. Elültettek mellőle. Évvégén - a mostani exbarátnőimmel - egyetemben bevallottuk neki hogy mit érzünk. Mindannyian rajongtunk érte, de azt hiszem csak én szerettem igazán. NEM úgy kellett volna elmondanom neki. Nem is csodálkozom, hogy kiakadt. Hirtelen 5 csaj vall neki szerelmet.. Istenem, hogy mekkora barom voltam. És még ő is értetlen kisfiú volt. Nem mondom, most is az, de akkor azért mégis visszamaradottabb volt. Mindannyian azok voltunk. Nagyon megbántam, hogy akkor bevallottam neki. Négyszemközt kellett volna, és rendesen elmagyarázni a dolgokat neki. Nem így, hogy sorba állunk és szépen sorba oda vágunk egy szeretleket. Atyaég. Golyót a fejembe.
Azon a nyáron nem tartottuk egyáltalán a kapcsolatot. Nem beszéltünk, nem találkoztunk, semmi. Szeptemberbe levegőnek néztük egymást. Aztán elkezdtünk újra beszélgetni facebookon, összemelegedtünk újra. Mi lett a vége? Elkezdtem járni társastáncra, megismerkedtem Patrikkal, azt hittem lesz valami és sikerül elfelejteni Viktort, de sajnos nem így történt. Kibasztam Patrikkal, Viktor meg ellenem fordult, ribancozgatott, veszekedtünk sokat - de még milyen sokat!... - és abbamaradt újra a "kapcsolatunk". Időközbe elmentünk az osztállyal egy erdeitáborba, ahol egyébként békésen telt minden, jóba voltam mindenkivel, sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk, üvegeztünk of corse, minden jó volt. Azt hiszem ott kezdtem el újra azt érezni mint régen. Megint kezdődött minden előről. Az Adele számoktól kezdve Avril Lavigne-ig minden szart meghallgattam és végigbőgtem az éjszakát. Szokásos.
Ezután jött ugye a Patrikos dolog. Kiszeredtem belőle pár hónap után. Mármint Viktorból. Nem éreztem már semmit. Rájöttem hogy ennek semmi értelme. Az órákig tartó sírások, stb. Annak sem láttam sok értelmét hogy titokba, kiguvadt szemekkel nézem és közbe megszakad a szivem. Tehát kiszerettem belőle, már csak barátként tekintettem rá, de amikor elmentünk egymás mellett, valahogy ellenszenvet éreztem, mert minden alkalommal tudatosult bennem, hogy miatta sírtam órákat. Időközbe összejött egy csajjal, persze még mindig féltékeny voltam, mert teljesen SOSEM szerettem ki belőle, mindig éreztem valamit. Ha nem is szerelmet, azért a régi érzések egyrésze még bennem élt.
7. osztály közepe táján újra elkezdtem valami komolyabb dolgot érezni. Lehet hogy a külseje miatt.. ? Nőtt kb 1 métert, a kezei hatalmasak lettek, a lába 45ös, menő ruhák, menő haj, egyszerűen meghaltam ha ránéztem. Ha elment mellettem megsemmisülten bámultam magam elé, nem tudtam betelni vele. Ez nem volt szerelem, csak valami hasonló.. Ezt tudom. 2012-es nyár. Ráírtam facebookon, kihívtam sétálni. A válasza az volt, hogy ha majd ráér, eljön.
Azóta sem ér rá.
Nagyon nagyon sokat beszéltünk. Mindenről. Éreztem, hogy közeledik felém, bókolt és törődött velem. Megkérdezte mindig, hogy hogy vagyok, mit csináltam ma, történt-e valami érdekes, stb. Jól esett hogy végre valaki törődik velem. Sosem törődtek velem igazán, ő viszont tényleg megtette azt amire már nagyon régóta vágytam. Egy idő után arról kezdtem el álmodozni, hogy milyen jó lenne megfogni a kezét, és úgy sétálni, etcetc, tehát ilyen dolgok.. Falunapkor, a születésnapomon együtt mentünk ki. Sajnos ott volt az ő barátja, Dani, és az én barátnőm Petra is. Nem sikerült nagyon kettesbe lennünk.. Elkezdett durcizni, félrehívtam és megkérdeztem mi a baja. Beszéltünk kb 3 percet, aztán megöleltem. Ez volt az a pillanat amire már évek óta vártam. Hogy megöleljem és megszagoljam (?), hogy érezzem az illatát és csak a pillanatnak élni.
Hát baszottul csalódtam. Nem volt az egész több mint 5 másodperc, a póz is fura volt mert az egyik kezemben a jégkása, a másikban a táskám volt, mellesleg ő 2 méteres, én meg vagyok 150et nyomom kb, úgyhogy kicsit furcsa és kényelmetlen volt. Azért sikerült megszimatolnom (??? csak én vagyok ennyire beteg?) és az illata sem maradt meg bennem. Semleges volt. Nagyon csalódott voltam.. Persze örültem, mert azért mégiscsak megtörtént amire már ooolyan régóta vártam, de így visszagondolva, baromi rossz volt. Ez szeptember 8-án volt, és most 26-a van. Hogy azóta mi történt? Minden gyökeresen megváltozott a kapcsolatunkban.
Egy hülye pletyka, amit ő elhitt. Meg se kérdezte, hogy igaz-e, hogy mi van egyáltalán, hanem HITT a semmirekellő pletykáknak. Azóta EGY SZÓT sem váltottunk. Én nem fogok kezdeményezni. Egész nyáron hívtam, hogy jöjjön ki. Bocsánatot kértem kb ezerszer, mert minden apró dolgon felkapta a vizet. Mit várt? Nem fogok térden állva könyörögni, ÚJRA, hogy bocsásson meg, mert az egész egy alaptalan, szánalmas pletyka. Nem köszön, én se köszönök. Pókör fésszel megyünk el egymás mellett. Eddig előre engedett az ajtóba pl, most simán nekem jön, és fellök. Ha mégis elengedne nem köszönöm meg, hanem csak elsétálok mellette. Ha beáll mellém a sorakozónál, egyszerűen úgy csinálunk mintha nem is ismernénk egyást. És ez megy kb 3 hete.
Ez most úgy tünhet, mintha leszarnám. Ha direkt bunkóskodnék. De tudjátok mi az igazság? Minden egyes alkalommal, amikor levegőnek néz, meghalok egy kicsit. Mert fáj. Baromira fáj hogy pár nap alatt az egész el lett baszva. Hogy az egyik nap még aranyos vagyok, a másiknap meg rám se néz. Nem köszön. Őszintén le kéne hogy szarjam, de NEM TUDOM. Nem vagyok szerelmes. De szeretem. És ha nem lett volna ez, talán még újra szerethettem volna úgy mint régen. Az egész kapcsolatunk mindig is egy nagy rakás bizonytalanság volt. Sosem tudtuk, hogy mi lesz velünk másnap. Kiszámithatlan volt az egész. És az is marad.
Tudjátok mi fáj a legjobban? Hogy amikor még jóba voltunk, nekem szidta a "többieket". Most meg - röhögés - velük van. ÉRTITEK? Velük lóg! Azokkal, akiket nekem szidott! Ez mekkora kétszinűség már?! Én SOSEM beszélem őt ki, mert sosem tennék ilyet, mert szeretem! De ő... gondolom, sőt, biztos vagyok benne, hogy kibeszél engem. És ez fáj a legjobban. Hogy nem tudom miket mond rólam másoknak. Hogy nem tudom mit érez amikor rám néz, hogy mit gondolhat amikor nem köszönök, hogy egyszerűen mit érez ha ott állok fél méterre tőle.
Azt hiszem ez már sosem lesz a régi, de talán nem is baj. Talán jobb is így. Csak azért szar. Mert szarul esik az egész. Mert szeretem.

Bocsánat, hogy hülyeségeket irkálok. Bocsánat, hogy rengeteg benne az elírás, de gondolkodni nem tudok mert most szét megy a fejem. Bocsánat, hogy itt rimánkozok a blogomba, miközbe a megoldani kéne a problémákat, hogy oda kéne menni, eléálni és megkérdezni: ez most mi a faszom lenne? Bocsánat, hogy.... bocs, hogy élek.

Mennyire, de mennyire undorodom most magamtól. Az egész blogbejegyzés egy nagy rakás szar, próbálok menőn írni és fogalmazni, de tudjátok mit? Leszarom. Mindent leszarok. Mindenkit. Anyámat. Az iskolát. Dokit. Apumat. Hugomat. A tanárokat. Petrát. A barátokat. Az életemet.


Viktort.