Viktor: És amúgy hogy vagy?
Én: Rosszul. Fáj mindenem, úgy érzem kívül - belül összetörtem. Kihasználtnak érzem magam, hiszen az vagyok. Kihasználtál. Egyedül vagyok, mert nincs senkim. Mindenki egyedül hagyott. Zavaros a gonolkodásom, mintha körülvenne ezer méteres körzetben a füst. Elárultnak érzem magam, elárultáll, pedig én bíztam benned. Törékeny vagyok - inkább voltam, és eltörtem. Eltörtem, mint egy pohár, amit elejtenek. Ezer darabban fekszem a földön, és csak bámulok ki a fejemből. A sírás határán állok, nem tudom, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Sírnom kell, mert szomorú vagyok és magányos. Nevetnem kell, mert megbíztam benned. Aggódom miattad és magam miatt is. Kettőnk miatt. Kész vagyok feladni a harcot ellened, hiszen már nincs miért küzdenem. Szánalmasnak érzem magam. Bosszantó ez az érzés. Távolinak érzem az együtt megtett utat, mintha abba a bizonyos ködbe vesznének az emlékekkel együtt. Keserű érzést érzek a számban. Elutasítottnak érzem magam: hidegvérrel elutasítottál, nem gondoltál a következményekre. Hogy hogy érzem magam? Üresnek. Az eddig lelkemben, testemben betöltött űr után ismét ürességet érzek. Legyőzöttnek érzem magam, mintha egész végig egy kemény harc részese lettem volna. Tudtam, köztünk sosem fog működni a dolog: de legalább kipróbálhattuk volna. De nem, te elutasítottál, én meg beletörődtem a sorsomba. Ezek után nem tudom, hogy fogom magam újra jól érezni. Mit is kérdeztél? Hogy hogy érzem magam? Undorítóan magányosnak.

E helyett természetesen csak ennyit írtam:
Megvagyok köszi, és te hogy vagy? :)