2013.12.18. 18:55, sophie
Szerda van. Bár gondolom erre mindenki rájött már. Igazából ezt a napot vártam a legjobban, mert pont egy hete volt az, hogy beszéltem Boldival, közgazdaság előtt. Direkt nem akartam nagy reményket fűzni ehhez a naphoz, mert annál nagyobb lesz a csalódás. Ezért egy szimpla "majd lesz, ahogy lesz" gondolattal indultam a közgazdasági terem elé. A D-sek már ott voltak. Nem részletezném, a lényeg, hogy még csak Boldi közelébe se kerültem, nem hogy mellé, vagy ilyenek. Bár direkt nem vártam semmi csodára, azért reménykedtem, és azért fájt úgymond. Utána órán olyan voltam, mint egy kibaszott zombi. Még egy zombinak is több életkedve van szerintem, mint nekem akkor. Kb. csak bámultam ki az ablakból üveges tekintettel.
Nagyon utálom magamba, hogy hangulatember vagyok: a legkisebb dolog is feltud vidítani, és a legkisebb dolog tud a padlóra vinni. Lásd most is. Múlthéten már annyitól boldog voltam, hogy ott voltam vele szembe, és láttam. Ma meg nem volt semmi, az égvilágon semmi, és tiszta depressziós vagyok. A hangulatom úgy változik, mintha csak megnyomnék egy gombot. Vannak napok, sőt, akár csak pillanatok, amikor nincs kedvem senkihez, mindenki hagyjon békén és kussoljon be. Olyankor letudnék mészárolni mindenkit, aki csak meg mer szólalni. KUSS legyen. Ne szóljon senki hozzám, mindenki takarodjon a faszba. És vannak pillanatok, mikor azt akarom, hogy valaki hozzámszóljon, beszéljen velem, megöleljen, satöbbi. És ez tényleg percenként változhat.
Bár Boldinak sosem mondanám, hogy kuss. Meg azt se, hogy hagyjon békén. Boldi bármikor zavarhat.
Tök szomi vagyok most. Nekem szombaton is suliba kell mennem, szóval azzal együtt még 3 nap. 3 napig látom már csak. Utána 2 hétig nem. Basszus, mi lesz velem a nyáriszünetbe? Az nem 2 hét, hanem 2,5 HÓNAP! Már ebbe a 2 hébe belefogok pusztulni, és nem csak a hiányába, hanem az unalomba is. Mit fogok én kezdeni magammal?!?!?! De komolyan. Már nagyon unom a netezést is. Hazaesek, tanulok, aztán órákig csak gépezek. És már nagyon unalmas. Egyfolytába facebook, blog, zene, ennyi. Semmi más körülbelül. Tegnap is 9kor már úgy voltam, hogy nem érdekel, megyek aludni, olyan szinten unatkoztam. Legalább a napom nagyrészét a suliba töltöm, emberek között, satöbbi. A hétvégéken is már halálra unom magam, holott az csak 2 nap! Mi lesz velem a szünetbe basszus. Mellesleg a napjaim fénypontja abszolút Boldi. De tényleg. Nem érdekel, ha jó/rossz jegyet kapok, ha végre lefeküdhetek aludni, ha végeztem a tanulással, ha meglátom Buksit, nem. Nem érdekel. Persze, jó dolgok, de egy 5 perc múlva elmúlik. Boldi meg nem múlik el. Legalábbis eddig nem múlt el. Nem tudhatom persze, hogy mi lesz a jövőbe, de jelenleg ő a ... legfontosabb? Hülyeség ilyet mondani, hiszen csak távolról szemlélem. De akkor is úgy érzem. Minden este, minden reggel azt várom, hogy mikor látom. Visszaszámolok. Este is. 12 óra múlva látom Boldit. 10 óra múlva látom Boldit. 7 óra múlva látom Boldit. Satöbbi. És ez kicsit beteges. De hát ez ellen nem tudok mit tenni. Próbáltam, de tényleg. Próbáltam levegőnek nézni, de nem ment. Szembe jött velem. Szó szerint. xD Mármint a folyosón. És hogyan nézzünk valakit levegőnek, ha egyszerűen nem megy? Minden porcikám őt keresi mindig. Ahogy kilépek a teremből, azt figyelem, vajon ott van-e. A buszra fellépve rögtön kiszúrom, abban az ezredmásodpercben. Azt az érzést nem tudom leírni, de tényleg. Mikor meglátom. Csak mosolygok olyankor, mert ... nem tudom. És ez annyira furcsa. Mert nem beszélek vele, nem beszél velem. Csak látom. Nézem. De egyszerűen ... megmagyarázhatatlan amit most érzek. Tudom, tízmilliószor írtam erről, de egyszerűen muszáj kiírnom magamból, mert megveszek. Mikor Klaudia is felhozza, rögtön elmosolyodok, mert ... ajj, tényleg nem tudom miért. És annyira, annyira de annyira megszeretném ismerni. Oda akarok menni hozzá, megakarok állni előtte, és elakarok kezdeni vele beszélgetni. Csak úgy, a semmiről. Bármiről. Azon is elgondolkoztam már, hogy a szünetbe ráírok. Mondjuk karácsonykor. "Boldog Karácsonyt Boldi:)" Visszaírná, hogy "köszi neked is:)" és ennyi lenne. Ezt élőbe kéne. De nem megy!!! 1., Nem akarok olyan lenni, mint Niki. Hogy egyfolytába ott lógok a nyakán. 2., Gyáva vagyok. Bár. így átgondolva annyira nem is vagyok gyáva. Multkor is odamentem hozzá (a lépcsőnél). Plusz, régebben olyan kis szerény voltam, nem szólaltam meg kb. soha, folyton elpirultam, nem mentem oda senkihez... Most meg basszus. Hihetetlen mennyit változtam. Visítozok, röhögök, üvöltve beszélek (jó, azért nem úgy mint aki megveszett), odamegyek egy idegen társasághoz ha úgy van, és elkezdek velük beszélni.. Nagyon közvetlen lettem mindenkivel. Régebben nem mertem a buszon se leülni idegenek mellé, mert féltem hogy hozzámszólnak, vagy esetleg megölnek, most meg... Az érdekel a legkevésbé, hogy ki mellé ülök, csak üljek. Reggelente is csak úgy levágódok valaki mellé, meg se nézem ki az. Úgyhogy annyira nem mondanám magam gyávának. Régebben az voltam, igen. Talán még tavaly is. De most már nem. Tehát ez egy hülye kifogás, mert végülis simán odamennék, csak félek hogy idegesítem, untatom, vagy ilyenek... :D
Olyan bonyolult ez az egész. A filmekben olyan könnyen megy minden. Szerelembe esnek, sírnak egy pár éjszakát, aztán összejönnek. Én meg baszki, bőgök már lassan 3 hónapja, és semmi. Mindegy. Majd lesz valahogy.
Ez most elég sivár bejegyzés lett, de úgy éreztem írnom kell, mert megőrülök. Annyi mindenről írnék, de majd a szünetbe bepótolom. Akkor lesz időm bőven.
Egyik kedvenc idézetemmel búcsúznék most: "A remény az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél."
A másik pedig: "Legyél mindig önmagad. Kivétel ha lehetsz Batman. Akkor legyél mindig Batman."
LOL sírok. Kezdek tényleg megveszni. :DD
Gondolom nem vigasz számodra, de ugyanebben a cipőben járok én is :D Mintha rólam írtál volna :D Kitartást! :)