#315 - A Beszélgetés2015.12.04. 17:00, szandi
Nem szoktam címezni, de most muszáj
"Éppen próbálom megfogalmazni azt amit most érzek. Csupán azért, hogy majd blogolásnál ne kelljen egy órát agyalnom rajta. Igazából nem is tudom mit érzek. Ilyenfajta fájdalmat meg sosem éreztem. Csak tompaságot es tömör fájdalmat érzek. Fura. Olyan mintha a belső szerveim fájnának. Mintha minden egyes idegszálat ami a testemben van, egyenként tépkednék ki. Nem tudom létezik-e olyan dolog. Mindenesetre fáj, mint a kurvaélet.
Hmm, mi van még? Olyan mintha a testemen kívül lebegnék. Az egyik pillanatban csak elviselhetetlen fájdalmat érzek, és csak vergődni akarok a földön ordítva. A következő pillanatban nem érzek semmit, csak szomorúsagot, de azt olyan mértekben, hogy úgy érzem nem kapok levegőt.
Bonyolult megfogalmazni. Azt hiszem most vagyok életem mélypontjan. Ez egy olyan dolog amire 20 év múlva is kristály tisztán emlékezni fogok.
A legnagyobb félelmem vált valóra és nem tudom meddig fog tartani amíg ezt kiheverem. Én a szó szoros értelmeben érzem ahogy darabokra tört a lelkem. Ennel ganébb érzest még sosem éltem át, és tudjátok az a legfájdalmasabb az egészbe, hogy úgy kell tennem mintha mi sem történt volna."
Oké. Szóval 3 éves "pályafutásom" alatt még soha nem izgultam ennyire egy bejegyzés miatt sem. Nem is izgulás a megfelelő szó... Nem tudom. Nincs erre megfelelő szó.
Azt a bevezető szöveget a suliba írtam a padon ülve, miközbe éppen próbáltam visszatartani a sírást.
Szerintem kezdem a legelején. Soha nem volt még ilyen nehéz elkezdeni egy bejegyzést. Nem akarok erről írni. Ha tehetném kitörölném ezt a napot, vagy nem is tudom. A legfurább napomon vagyok túl úgy érzem. Szétrobban mindjárt a fejem a sok sírástól. Na de most már elkezdem. Gondolom már levágtátok a dolgot, ha meg nem, akkor elősször is hivatalosan és ünnepélyesen is bejelentem, hogy igen, 2 év és 2 hónap után elmondtam Boldinak a érzéseimet. Vagyis teljesen másnak indult a dolog, aztán az lett belőle.
Reggel még csak az agyam leghátsóbb bugyrában SEM szerepelt az a gondolat, hogy na, ma beszélek vele. Egyszerűen semmi előjele nem volt a kifakadásomnak. Éppen ültem a buszon amikor elősször elkezdett csírázni ez a gondolat a fejemben.Az mp3-ról véletlenül reggel kitöröltem az összes számot (?) szóval míg vártam a következő buszt, volt elég időm gondolkodni a néma sötétségben.
A tervem az volt, hogy felteszem neki a következő kérdést: "Boldi, te érzel valamit irántam?", és ennyi. Tudtam hogy ennek az lesz az eredménye hogy a végén úgyis bevallom az érzéseimet, de valójában még saját magam sem hittem el, hogy ezt meg is merem tenni, szóval nem is igazán izgultam. Úgy voltam vele, hogy "aha, úgy se merem, szal tök nyolc."
Amint felszálltam a buszra, Boldi rögtön fel is állt és átadta a helyét - ismét. Én vidáman beültem az ő helyére és váltottunk pár szót. Aztán gondolkoztam a tervemen, meg annak a következményein, hogy mégis mi lesz velem, ha kiderül az igazság. Hát mindenre számítottam csak erre nem. Pfff. Ennél furább napom még eskü nem volt. Mikor suli után leszálltam a hazafele tartó buszról, szó szerint beleüvöltöttem a nagyvilágba, hogy "mi a fasz?"
Minden úgy ment ahogy eddig. Besétáltunk a suliba majd leültünk a szokásos helyünkre, a padra. Nagyjából 7:00-kor ültünk le, és pontosan emlékszem hogy bőgés közbe ránéztem az órára és 7:30 volt.
Nem is tudom hogy írjam. Tényleg nagyon nehéz erről írni, mert több mint 2 éve erre a pillanatra vártam, és most, hogy megtörtént, fel se fogom rendesen. Fél óráig elbeszélgettünk mindenféléről. Időközbe tudatosult bennem, hogy én megakarom valósítani a tervemet, szóval fél óráig azzal szórakoztam, hogy kinyitottam a szám, majd becsuktam, mert egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Boldi beszélt mindenféléről, én meg ott nyitogattam random a szám, de hang nem jött ki belőle. Aztán úgy voltam vele egy pontnál, hogy "najó, ez nekem nem megy, hagyjuk". Utána meg azt mondtam magamba: "nem hagyjuk! itt az idő. most kinyitod szépen a szád és megkérdezed tőle. na és akkor mi van ha azt mondja hogy nem? akkor ott van Dani! attól még barátok lesztek, túléled".
Hát ezzel így utólag nem értek teljesen egyet, de mindegy.
É: Kérdezhetek valamit?
B: Persze.
É: Várj, mégse.
B: De kérdezd nyugodtan.
É: Nézd meg előbb hogy mennyire dobog a szivem.
*Odarakja a tenyerét a mellkasomra (!)*
B: Úr isten. Nyugi van, ne izgulj.
É: Várj, most fogd meg. Most még jobban dobog.
*Megint odarakja*
B: Ne izgulj már!! Kérdezd nyugodtan.
Itt ismét tátogtam vagy 5 percet, mert esküszöm nem akart kijönni egy hang se a torkomon! Halál komolyan mondom hogy úgy éreztem, KÉPTELEN vagyok rá. Aztán mély levegőt vettem és megszólaltam. Végre. Ezt kérdeztem tőle: "Boldi, te érzel irántam valamit?", na, és ekkor jött el az a pillanat, amitől kezdve számítom a "tönkrement az életem" időszakot.
Boldit mintha meg se lepte volna a kérdés. Nem döbbent le, nem vágott fura fejeket. Ugyanolyan maradt az arckifejezése. Ezután következett életem leghosszabb 3 perce szerintem, ugyanis nem szólalt meg. Azaz ennyit mondott: "hmm..".
Majd kimondta azt a mondatot, amiből rögtön leszűrtem a lényeget: "nem tudom hogy mondjam ezt szépen.." Ekkor szó szerint mintha egy gombot nyomtak volna meg rajtam, hirtelen összeroskadtam, mintha kiszállt volna valami belőlem. Ami mondjuk igaz, mert ekkor szállt ki minden porcikámból a remény utolsó sugara. Csak hogy szépen fogalmazzak.
Nem nagyon tudtam hogy mire gondoljak. Csak ilyen fura ürességet éreztem hirtelen magamba. Feléfordulva vártam hogy mondjon még valamit, és mondott is, de bár ne mondta volna: "Én nagyon szeretlek téged, de úgy mint egy nagyon jó barátot, mint egy különleges barátot". Tudom sokszor írtam már azt, hogy "éreztem hogy eltörik a szivem", de most aztán tényleg éreztem ahogy kettéhasad. Hogy lehetne még fokozni a "kettéhasad" szót? Felrobban? Elporlad? Mindenesetre soha, soha, soha senkinek nem kívánnék ilyen érzést. Mióta kimondta azt a mondatot, azóta csak ürességet érzek magamba és olyan nagymennyiségű fájdalmat, amit nem hiszem egy ember hosszútávon képes elviselni.
Miután kimondta a mondatot, próbáltam úgy viselkedni mint akit egyáltalán nem hatott meg a dolog. Remélem írnom sem kell hogy rá fél percre már bőgtem. Nyugodt hangon kezdtem a mondatot, aztán a végefele már eltört a mécses.
É: Jólvan. Oké. Csak kérdezem. Mert úgy érdekelt, érted. Mert kicsit összevoltam zavarodva hogy most akkor mi van meg ilyenek. De oké. Értem én.
B: Ne sírj már, héé! *vígasztalóan*
É: Nem sírok. *bőgve*
Próbáltam nem sírni, na de tényleg senki sem várhatja el tőlem azt, hogy fapofával végighallgassam ahogy az az ember, akit 2 éve megállás nélkül, tiszta szívből szeretek, ilyet mond. Jó hogy bőgtem. Az a csoda hogy nem kezdtem el vergődni a földön.
Utána nem tudom mi jött szóba elősször, de a lényeg, hogy elmondtam neki azt is, hogy már 2 éve vagyok oda érte. Valahogy így történt:
É: Csak azért kérdezem, mert tudod én már régóta kedvellek...Konkrétan október 5. óta..
B: Október 5.?
É: Aha. De nem idén.
B: Azt gondoltam.
É: De nem is 2014.
B: Mi?
É: 2013. október 5.-e óta tart ez.
Amúgy én folyamatosan sírtam, csak úgy szólok. Ő meg félpercenként mondta, hogy ne sírjak.
Mondtam neki, hogy észrevettem ilyen jeleket tőle, amik miatt azt gondoltam, hogy esetleg ő is érez valamit. Erre olyan értetlen fejet vágott, hogy azt hittem felordítok kínomba. Ja, és megkérdezte, hogy "milyen jelek?". ÚRISTEN. BALFASZ. MÉGIS MILYEN JELEK? Konkrétan az egész tegnapi nap egy nagy JEL volt. Hát én esküszöm abban a hitben voltam hogy most már tényleg ő is érez azért VALAMIT. Ha nem is szeret, azért valamit éreznie KELL. Hát a sok flörtölés meg minden, ezeket nem képzeltem csak úgy el...
Az egyik legmeghatározóbb dolog az volt, amikor kimondtam életemben elősször hangosan, hogy szeretem. Idézem. Egyébként ezeket a sorokat olyan szívfájdalommal írom, hogy legszivesebben abbahagynám.
É: Ezt most nem miattad, hanem magam miatt mondom el, mert úgy érzem ezt ki kell mondanom. Szóval.Én nagyon szeretlek téged Boldi. Még soha senkit nem szerettem ennyire.
Ezt ugyebár még mindig sírva mondtam. Ezután kiadott valamiféle "aa" hangot, aztán közölte, hogy "gyere ide", és megölelt. Ott ölelkeztünk a padon ülve, én speciel közbe sírtam mint az anyátlan medve, de mindegy. Olyan könnyedén mondtam ki neki a szeretlek szót, mintha csak azt mondtam volna, hogy szia. Még anyámnak se mondom SOHA. Évek óta nem mondtam neki. Sőt, senkinek. Tényleg soha senkinek nem mondom hogy "szeretlek". Régóta ez az első, sőt, életemben ez az első hogy egy fiúnak így a szemébe mondtam, méghozzá ilyen könnyedén, hogy szeretem.
Muszáj lesz megvédenem Boldit. Bárcsak ne tudnám. Azt kívánom bárcsak egy nagy geci lett volna és szart volna az egészre. Bárcsak közölte volna lazán, hogy "hát, nem" és ennyi. Akkor tudnám utálni. Tudnék haragudni rá. De végig annyira kedves és figyelmes volt, egy percig nem láttam rajta hogy esetleg zavarná ez a téma. Végig vígasztalt és simogatott, átölelt és mondta, hogy hibásnak érzi magát mert ő már régen észrevette ezt, de nem tudta hogy hogy hozza fel meg ő sem tudta mindig hogy mit érez, szóval inkább kerülte a témát úgy, ahogy én. Mosolygott rám, próbált vígasztalni, szidta magát, egyszerűen tényleg annyira kedvesen viselkedett hogy már csak amiatt is sírtam. Láttam rajta hogy tényleg sajnálja és nem áll szándékában megbántani. Megkérdeztem tőle hogy tényleg soha semmilyen érzelem nem volt? Mire azt mondta, hogy nem tudja, mert sose tudta mit érez, de rengeteget gondolkozott ezen. Fasza. Látom meghozta a döntését. Azt is megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a baj velem, mire azt mondta, hogy ez egy hülye kérdés. De akkor is kíváncsi lennék arra, hogy mégis miért nem. Mondjuk lehet egyszerűen csak nem alakult ki neki ez az érzés. Legalábbis ezzel próbálom vígasztalni magam. Amúgy ezzel a kedves viselkedésével csak mégjobban rámhozta a sírást, mert nem hiszem hogy sok pasi így viselkedne ha a legjobb (?) lánybarátnője közölné vele a szemébe, hogy szerelmes belé. Mondtam neki hogy én nem haragszom rá és megértem, örülök hogy ezt tisztáztuk mert most egy hatalmas kő esett le a szívemről. Megbeszéltük hogy nem lesz emiatt vége a barátságunknak, ugyanúgy fogunk viselkedni meg beszélgetni mint eddig, és hogy többet nem hozzuk fel ezt a témát, szóval ha még valamelyikünknek van valamilyen mondanivalója ezzel kapcsolatban, azt most mondja. Boldi erre mondta, hogy jó lehet visszaolvasni a naplómat. Hát, ja, szívesen felolvasnám neki. Majd előkaptam a tükrömet, belenéztem és felüvöltöttem, hogy "úristen, nem is csoda hogy nem akarsz semmit, hát hogy nézek ki???" mire elkezdett röhögni. Tényleg egy cseppet sem volt kínos az egész, sőt, olyan szürreális volt, mintha csak egy álom lenne. Elmeséltem neki azt is hogy Ervin meg Dávid mindenről tudnak és hogy nagyon ellenezték ezt a kapcsolatot, és milyen igazuk lett.
Amúgy mikor néztem magam a tükörbe, gyorsan előkaptam a rúzst és kijavítottam az elkenődéseket (?), mire Boldi mondta, hogy "a rúzsod még mindig jó." Erre ráförmedtem, hogy kussoljon, és ne mondjon nekem ilyeneket, mert ezzel csak mégnagyobb fájdalmat okoz, szóval bocsánatot kért. De tényleg mi a halálért dícsérget???? MIKOR EZ NEKEM FÁJ???
Volt hogy percekig csöndben ültünk, ilyenkor én szipogva néztem magam elé, Boldi meg gondolkodva. Megkérdeztem tőle, hogy mire gondol, mire azt mondta, hogy "nem tudom mit mondjak, azt, hogy semmire, vagy azt, hogy mindenre". Később ismét megkérdeztem ezt tőle, mert tényleg írtózatosan kíváncsi voltam hogy vajon mi játszódhat most le az agyában. Erre azt válaszolta: "kettőnkre".
Megkérdeztem hogy van-e zsepije, mire olyan nagyon kedvesen mondta, hogy "persze", hogy haza akartam futni.
Mondtam neki hogy ne higyje azt hogy ilyen mániákus zaklató vagyok hogy egy kész szentélyem van róla meg ilyenek, mire elszörnyedve mondta, hogy "tudom, hát nem is gondoltam ilyenre!". (Egyébként igenis van szentélyem. Na és?)
Mondtam hogy ha ezt most elmondja Dávidnak, az tuti szemberöhög engem, mire mondta, hogy nem fogja neki elmondani. Istenem. Más a helyébe már sikítva rohant volna ki az épületből. Tényleg nem értem hogy lehet ilyen jó ember. És azt sem értem hogy ezek után miért őt védem. Hiszen eltörte a szivem. Visszautasított. Az az ember, akit két éve szeretek, közölte velem, hogy neki csak egy barát vagyok. Ha a legnagyobb félelmemet kellene definiálnom, ez lenne az.
Mondtam neki, hogy írtó fura ilyeneket hangosan kimondani, mert annyiszor eljátszottam már ezt a szituációt a fejembe, hogy most nem is tűnik igazinak. Erre mondta, hogy "de mikor eljátszottad fejben akkor más volt a reakcióm, nem?" mire mondtam, hogy "nem, mindig is tudtam hogy ez van. Sose éltem magam bele. Legbelül mindig is tudtam hogy te nem érzel semmit. De mindig ott volt a remény, hogy mi van ha mégis."
Aztán szóbajöttek a pasik is. Mondtam neki hogy mások is voltak, de mindig ő volt az első helyen és ha mással smároltam, akkor csak rá tudtam gondolni. Illetve azt is mondtam neki, hogy most is tetszik egy srác de nem mertem vele se komolyabban foglalkozni, mert 2 éve az lebeg a szemeim előtt, hogy "ha most lesz ezzel valami, mi lesz Boldival?". Mert azért attól függetlenül hogy tudtam, ő nem akar semmit, mégis reménykedtem.
Le is hülyéztem magam, hogy "úristen, olyan hülye vagyok", mire vígasztalóan és kedvesen mondta, hogy "dehogyis vagy az, ezt meg kell beszélni" meg ilyenek.
Oké. Hát ennyi volt a nagy beszélgetés. Jóval becsöngetés után ment fel, és úgy köszönt el, hogy "jó legyél". Erre mondtam neki, hogy "Boldi, ez írtó béna volt", mire mondta, hogy "tudom". Egyébként mikor még a padon ültünk az öltözők mellett, az osztálytársaim mind elmentek mellettünk hogy bemenjenek ugye az öltözőbe, szóval a kiakadásom előtt mindenki látta hogy Boldival voltam.
A "kiakadás" szó alatt azt értem, hogy miközbe Boldi távolodó alakját néztem, hirtelen rámtört a hisztérikus sírás és egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Csak néztem Boldit ahogy sétál el tőlem, és olyan szomorúságot éreztem hogy azt hittem ott, reggel 8-kor fogok meghalni a bánatba. Gyorsan bementem a tesitanáros tanáriba és remegő hangon mondtam a tanárnőnek, hogy "én most inkább nem öltözök át", mire gyorsan odafutott hozzám és bevitt egy eldugott kis szobába. Hát erre se gondoltam ma reggel mikor felkeltem, hogy a tesitanárnő fog vígasztalni egy kis raktárhelyiségbe Boldi miatt. Egyébként nagyon rendes volt, megkérdezte hogy mi a baj amit nagyon nagy vonalakban el is mondtam neki, ezután ott ölelgetett és mondta hogy nem kell átöltöznöm csak ne sírjak. Ezután leültem oda ahol előzőleg Boldival ültünk és próbáltam nem sírni. Ekkor már szállingóztak ki az osztálytársaim az öltözőkből. Csikszi, Panna meg Tomi odajöttek és megkérdezték mi a baj, nekem meg ismét lejátszódott az egész a fejembe, szóval szó szerint elrohantam a másik öltözőnek a mosdójába. Bementem a wc-be, magamra zártam az ajtót és a wc-vel szemben leguggoltam, majd olyan sírásroham tört rám hogy azt hittem elájulok. Olyan szinten sírtam mint még soha. Eddig a legkeményebb sírásom akkor volt, mikor Füles meghalt. Na, hát ez azt is űberelte.
Egy laza 5 perces sírás után megnéztem magam a mosdó tükrébe. Hát a szemem az vérvörös volt. A fehér rész teljesen elszineződött pirosra, ezekmellett felvoltak dagadva is. Az arcom is feldagadt a sok sírástól, a hajam égnek állt, szóval ilyen állapotba mentem be tesire. Az osztályból páran nem jöttek be, mert a szalagavató próbán voltak, köztük Klaudia és Luca is, aminek kiváltképp örültem, mert legalább nem láttak ilyen állapotba. Miközbe lepakoltam a cuccaimat az öltözőbe, Vivi megkérdezte hogy mi van, de mondtam neki, hogy majd elmondom. Az osztályból szinte mindenki megkérdezte a nap folyamán hogy mi a baj, de egyedül Vivinek mondtam el a teljes igazságot tesin, aki megölelt és vígasztalt. A többieknek kamuztam valamit. Egyébként utáltam a középpontba lenni, próbáltam nem sírni és nem mutatni hogy padlón vagyok, de nem ment, szóval akárhányszor odajött valaki, tiszta ideg lettem. Persze kedvesek, de semmi kedvem nem volt nekik ezt elmesélni, mellesleg mi közük hozzá? Szóval annyit mondtam általában, hogy "hosszú" vagy pedig "nem akarok róla beszélni". Tomi írtó aranyos volt, odajött tesin és mondta, hogy "bár nem ismerjük egymást, csak egy szavadba kerül, és megverek bárkit". Erre azt mondtam, hogy "de hát mi ismerjük egymást". Ja, meg persze megköszöntem a támogatását. Tanárnő néha felém pislogott és bíztatóan rám mosolygott, ja, meg megkértem hogy ne mondja el senkinek azt, amit elmondtam neki. Mikor mentünk öltözni, az öltöző ajtajában Panna hangosan felordított, hogy "Boldi csinált valamit?" mire a szar is belémfagyott, ugyanis az egész osztály hallotta ezt és mindannyian egy emberként fordultak felém. Mondtam, hogy "dehogyis", aztán gyorsan berohantam az öltözőbe. Egyébként nem csak Panna kérdezett rá konkrétan Boldira. Lilla, Csikszi és Csenge így kérdeztek rá, hogy "az a fiú csinált valamit, akivel folyton együtt vagy?" Lilla egyébként elősször azt hitte hogy Dani ("az a szemüveges gyerek") miatt sírok, szóval azon kicsit elröhögtem magam.
Ugye rövidített órák voltak, szóval írtó gyorsan eltelt a nap. Eljátszottam hogy semmi bajom, ugyanúgy röhögtem Csengével meg minden, de legbelül kurva szarul éreztem magam.
Matek előtt egy folyosón voltunk Boldival. Elmentem mosdóba, így elhaladtam Boldi előtt de nem néztem fel rá, viszont éreztem hogy ő néz. Nem mertem ránézni.
Matekon kivételesen szóltam, hogy ki szeretnék menni a táblához. Ezt azért csináltam, hogy kicsit elterelje valami a figyelmemet, és össze is jött, sőt, nagyjából értem is a feladatot. Egybként ma a hangulatjeles póló van rajtam, ami tele van ilyen vidám hangulatjelekkel. A sors iróniája.
Fizikán ettem egy kocka csokit meg Csenge megkínált pilóta keksszel, és kb. ennyit ettem ma. Az óra hátralevő részében pedig feküdtem a padon Csenge meg játszott a hajammal.
Fizika utáni szünetbe Boldi csak úgy elment mellettem. Petinek meg Gergőnek köszöntem, akik tök normálisan köszöntek vissza, szóval nem hiszem hogy Boldi beszélt nekik erről. Vagy kitudja.
Irodalom helyett töri volt. Azt el is felejtettem tegnap írni, hogy tegnap törin tanárnő mindenkit kiküldött óráról akinek a kabátja ott volt a terembe, hogy azonnal vigye fel a szekrényébe. Így késtünk óráról vagy 5 percet. Leginkább azért, mert Balázs puszikat küldözgetett a lépcső lelátójáról, és Csengével azon röhögtünk. Na mindegy. Szóval a mai törin kiselőadás volt Sisiről, majd az óra utolsó 15 percében bejött a várva várt Télapó. Aki ugye a 11.C-s Máté. De nem az a Máté, hanem egy másik. A krampusz egy 10.-es fiú volt aki odaköszönt nekem, szóval páran furán néztek rám, hogy miért ismerem a krampuszt. Pár lányt kihívott a Télapó, azokat pedig a krampusz elfenekelte egy papírdobozból hajtogatott vasvillával, azzal a felkiáltással, hogy "fogjátok meg a bokátokat lányok". A töritanárnő erre vörös fejjel ingatta a fejét és mondta, hogy "azért mégse kéne", Tomi meg hátrafordult és nekem magyarázta, hogy "ez milyen ciki már". Mindenki tök jól érezte magát, ott röhögött mindenki én meg könnyezve néztem a dolgokat. Pedig alapesetben tuti szétröhögtük volna a fejünket Csengével, de most annyira szomorú voltam, hogy nem érdekelt semmi.
Angol előtt elmentem wcre és találkoztam Viktorral. Elmeséltem neki a történéseket, időközbe persze elsírtam magam, szóval ő is megölelt és próbált vígasztalni. Sikertelenül. Angolon meg éppen nyomkodtam a telót, de igazából semmit nem csináltam csak össze vissza lépkedtem és gondolkoztam, amikor rámszólt a tanárnő. Amúgy semmi extráról nem beszélt, csak a quizlet című oldalról, amit én ismerek, erre elkezdi: "Szandi, tedd el azt a telefont, ne akard hogy csalódjak benned", ami tök szarul esett, mert ő az egyik kedvenc tanárom és így rámförmedt. Igazából jogosan szólt rám, de akkor is rosszul esett. Amúgy szerintem tudja hogy tegnap puskáztam, de mindegy. Nem érdekel.
Angol után nem volt több órám, szóval simán mehettem volna haza, de Boldival még A Beszélgetés előtt megbeszéltük, hogy a 12:45-tel fogunk menni. Mivel megbeszéltük hogy minden marad úgy ahogy eddig volt, ezért nem állt szándékomban kerülni meg ilyenek, és ha nem azzal a busszal mentem volna, tuti azt hitte volna hogy A beszélgetés miatt. Szóval volt egy szabad órám. Odamentem Viktorhoz a büfés asztalokhoz és beszélgettünk, de aztán megláttam a tesiöltözőből kijövő Dávidot és odamentem hozzá. Nem Boldi haverja Dávid, hanem az a Dávid, akit érdekelnek a Boldis dolgaim. Szóval félrehívtam, leültünk a padra és elmondtam neki hogy beszéltem Boldival. Tökre le volt döbbenve és megkérdezte, hogy na mi volt, mire közöltem vele, hogy reggel óta ez az első olyan 5 perc, hogy nem könnyezik a szemem. Persze utána ismét elkezdett könnyezni mikor elmeséltem neki a dolgokat. Nagyon jófej volt ő is, de ő nem azt mondta mint a többiek, hogy ne fogalkozzak vele meg tegyem túl magam rajta, hanem azt, hogy ne adjam fel, van remény, mire konkrétan szemberöhögtem. Közbe kijött Boldi is az öltözőből, és tök kínos volt. Gyorsan témát váltottam Dáviddal, de szerintem Boldi rögtön levágta hogy róla volt szó, ugyanis ott bőgtem. Ahogy elsétált előttünk, óvatosan rámnézett és köszönt, de tök kínos volt az egész. Aztán odajött a másik Dávid, Boldi haverja és kezet akart velem fogni, de mivel tök szar kedvem volt ezért csak fapofával néztem rá a kezére, amit Boldi is észrevett. Dávid nem, ő gyorsan túltette magát rajta.
Utána Dávidot felkísértem a másodikra, ott még utoljára mondta hogy ne sírjak majd megölelt. Jó sok emberrel ölelkeztem ma.
Ezután még fél órát ott nyomorogtam a suliba, néha sírtam, néha játszottam a telómon, ja, meg begépeltem telón azt a szöveget ami a bejegyzés elején van. 11:45 körül kimentem a buszmegállóba. Ott álltam egy ideig a 12:00-es busz előtt, de nem szálltam fel ugye, mondjuk nem is tudtam volna mert annyian voltak. Ervin intett hogy menjek azzal, hát hülye azért nem vagyok, szóval nyilván nem mentem. Aztán oldalról láttam ahogy Boldi, Gergő meg Peti futnak a buszhoz, és beálltak a sorba. A szivem kihagyott egy ütemet, mert ugye azt hittem hogy Boldi fel fog szállni rá és nem várja meg velem a 45-öst, pedig megbeszéltük. Aztán oldalranézett és meglátott. Rá fél percre közölte a többiekkel, hogy inkább várják meg a következőt. Elindultak az én irányomba, kajak azt hittem odajönnek, erre tőlem 2 méterre megálltak. Tisztára le voltam döbbenve. Ezután 30 percen keresztül ott álltam tőlük 2 méterre, full egyedül, mert leszarták a fejem. Tiszta 11.D osztálytalálkozó volt már ott, ott volt Boldi, Martin, Peti, Gergő meg Pisti (?). Boldi néha felém nézett aztán ennyi, viszont kíváncsi vagyok hogy Martinék megkérdezték-e tőle, hogy miért állok tőlük 2 méterre, holott általában ilyenkor ott vagyok velük. Ezután elsétáltam a táblához és megnéztem hogy honnan indul majd a buszom, végül elsétáltam egészen a plázáig hogy gyorsabban teljen az idő. Visszafele találkoztam Rachellel aki ma nem jött suliba, szóval vele váltottam pár szót majd beálltam a 12-es elé. 45 előtt pár perccel Boldiék is beálltak, na, ekkor döntött úgy Boldi hogy odajön. Fura volt úgy tenni mintha nem történt volna meg a beszélgetés, mert határozottan ott volt a levegőbe. Aztán megjött a busz, és kiderült hogy amúgy egy busszal megyünk Rachellel. A buszon leültem és magam alá néztem, mert azt hittem hogy letörtem a lábtartót (?), amikor Boldi elsétált mellettem. Azt hittem hogy nem fog mellém ülni, de ilyen aranyosan megkérdezte, hogy "szabad-e a hely", én meg mondtam, hogy "persze". Szóval leült. Az utazás elég fura volt. Szóba se jött a reggeli beszélgetés. Próbáltunk normálisan beszélgetni, hát nem tudom mennyire jött össze. Nekem borzasztóan fájt a fejem a sok sírástól.
É: Úgy fáj a fejem.
B: Adjak gyógyszert?
É: Aha.
B: De nincs nálam.
(???)
Csomót röhögtünk Brendonon, aki valahol hátul ült le, de nem fért el az ülésbe szóval inkább felállt és egész út alatt hangosan panaszkodott.
Aztán hirtelen Boldi előkapta a goproját, és elkezdi: "csinálok rólad egy képet". Helyette csináltunk közös képeket, és az agyamat eldobom. Tudjátok, nem hiszem hogy normális és egészséges az amit Boldival művelünk. Reggel még nagyba ott beszéltünk az érzéseinkről, konkrétan a szemébe mondtam hogy SZERELMES VAGYOK BELÉ, ő határozottan ELUTASÍTOTT, erre közli pár órával később a buszon, hogy csináljunk képeket. Ami nehezen jött össze, mert ő valamiért alsó szögből szeret képeket csinálni, ami az én esetemben nem túl előnyös a tokám miatt. Ott nyafogtam hogy akkor hagyjuk az egészet, mert nekem nem kell tokás, elmosódott kép (mert mindegyik kép amit ő csinál, az el van mosódva, ugyanis alapállapotban remeg a keze), szóval a kezembe nyomta, hogy akkor csináljak én. Csináltam is. Poénból mondtam neki, hogy majd ha elküldi, kinyomtatom és kikereteztetem, szóval ezen röhögtünk. Ez ilyen önirónia vagy mi. Értitek. Ami valójában kurvára nem vicces, de azért röhögtünk. Ez a faszfej közölte, de így halál komolyan, hogy menjek el hozzá (!) és megmutatja az új szobáját meg ilyenek. Erre varrjatok gombot. Szerintetek normális? Mi a fasz baja van neki??? Természetesen nem mentem el hozzá.. Nem csak azért mert őrültségnek tartottam az ötletet, hanem azért is, mert megfenyegetett, hogy megetet a kutyáival. (?)
Leszálláshoz készülődve átordítottam a buszt és elköszöntem Brendonéktól, majd Bolditól is akivel utána még az ablakból is integettünk. Romantikus volt. Aha. Hát majdnem.
Utána Viktor közölte, akivel együtt szálltam le, hogy nem teljesen érti mi van most, mert előbb neki magyaráztam hogy "utálom Boldit", erre most ott csináltuk röhögve a képeket. Erre csak legyintettem egyet, és mondtam, hogy én se tudom mi a fasz van most. Ezután sétáltam fél órát a 100 forintoshoz, ahol anyumék vártak. Mikor sétáltam be a boltba, éppen akkor jött ki a régi magyartanárnőm, és elkezdi: "szerintem bent van a családod". Erre mondtam, hogy "szerintem is". A boltba anyám fél perc alatt levágta hogy valami bajom van, pedig akkor nem is sírtam. Elmondtam neki röviden, hogy "elmondtam Boldinak hogy szeretem, ő közölte, hogy neki csak egy barát vagyok", na, ekkor kezdtem el megint sírni ő meg ott ölelgetett. Tesóm hozzám se mert szólni, csak tágranyílt tekintettel nézett. Később megkérdezte, hogy "te tényleg elmondtad neki?", én meg mondtam hogy ja, habár még mindig nem hiszem el. Ténylg. Ahogy most írom ezeket a sorokat, nem teljesen fogtam fel hogy kész, vége...
Hazafele a kocsiba úgy rámtört a sírás, mint reggel a wc-be. Szó szerint hisztérikusan, remegve bőgtem, és alig tudtam kiszállni a kocsiból. Anyum amúgy ugyanazzal a szöveggel vígasztalt mint Dávid, hogy Boldinak most egy kis gondolkodási idő kell, "mert pasi", és majd rájön hogy szeret. Aha. Jó. Utána elmentem fürödni, és azzal szórakoztam, hogy csak a forróvizet engedtem meg és azzal fürödtem. Egész jól bírtam. Azóta írok. Ja, és a bejegyzés közepe táján Boldi írt facebookon, azaz elküldte a közös képünket amit ma csináltunk, és ahogy néztem a képet, úgy éreztem hogy nem birom ezt tovább.
Elküldtem Laurának a képet ezzel a szöveggel: "tudod úgy érzem hogy meghalok mindjárt".
Hát, ennyi volt a mai nap. Összegzésképpen nem tudom mit írhatnék. Nem tudom mit csináljak. Hogyan viselkedjek. Semmit se tudok. Most egy nagyon hosszú szakasz zárult le az életemben, és most nem tudom mit kezdjek magammal. Hihetetlenül és már-már elviselhetetlenül fáj az egész. Több mit 2 éve szeretem Boldit. Sose tudtam elfelejteni, mert mindig az volt bennem, hogy mi van ha ő is szeret, csak nem meri bevallani meg ilyenek. Sose mertem senkivel se komolyabban ismerkedni, mert mi van, ha Boldi szeret. Na, most már tudom, hogy nem szeret, szóval talán sikerül végre elfelejtenem.
Az lesz az egészben a legnehezebb, hogy ugyanúgy kell viselkednem vele mint eddig. Ami nem egy rossz dolog, csak éppenséggel mostantó kezdve minden egyes vele töltött perc fájdalmas lesz. Valahogy most kezdem felfogni a dolgot. Mostantól már tényleg semmi értelme szeretnem. Tök hiába. Mostantól csak barátként kell rá tekintenem. Mostantól nem írhatok róla a blogomba hossúesszéket, hogy mennyire jól néz ki és hogy mennyire flörtölt velem, mert minek? Most talán letudom zárni. Sose fogok belőle kiszeretni. Ezt tudom. Legalábbis teljesen semmiképpen sem. Ha tudtam volna 2 évvel ezelőtt hogy ez lesz a vége, ugyanúgy elkezdtem volna. Ha egy dolgot megváltoztathatnék az utóbbi 2 évvel kapcsolatban, egyet se változtatnék. Ez így volt szép és jó. Boldi felvillanyozta minden egyes napomat az elmúlt 2 évben. Ő volt az az ember akit mindenkinél és mindennél jobban szerettem. Ha majd a középiskolai éveimről kell mesélnem valakinek, Boldi lesz az első akiről mesélni fogok. Számomra ő legfontosabb ember az egész világon, bármi is történjen. Elviselhetetlenül fáj hogy nem érez semmit irántam, tényleg szavakba se tudom önteni. Mikor hallottam a szájából azokat a szavakat, úgy éreztem kitépik puszta kézzel a szivemet. Soha semmi sem fájt még annyira. Sokszor mondják, hogy a remény hal meg utoljára meg minden. Hát a reményről is megvan mostmár a véleményem, mert semmire se mentem vele. Ettől függetlenül nem változtatnék meg semmit az eddigi két évvel kapcsolatban, mert tökéletes volt. Még ha tele volt szar pillantokkal, akkor is tökéletes volt, és ennél jobb két évet nem is kívánhattam volna, mert elég szerencsés voltam ahhoz, hogy megismertem Boldit és a semmiből eljutottam arra a szintre, hogy "egy nagyon különleges és jó barát" lettem a számára. Talán ennek így kellett lennie. Nem tudom. Talán én csesztem el valamit. Most már mindegy. Én mindig is úgy képzeltem el a jövőmet, hogy Boldival együtt leszünk. Ez a gondolat tartott életben a nyáron például, amikor egyenként számoltam vissz a napokat. És írtózatosan fáj hogy sosem lesz ilyen. Sosem fogom megcsókolni őt. Sose fogom tudni megfogni a kezét. Soha nem hajthatom a fejemet a vállára. Semmi se lesz már köztünk, csak barátság. Eddig mindig reménykedtem benne hogy de igenis lesz ilyen, de most hogy már tudom hogy nem lesz, annyira fáj.
Annyira fáj. Fáj. Fáj. Fáj. Nem tudom hogy fejezzem ki magam. Teljesen tönkrementem most. Nem tudom mit kezdjek magammal. Össevagyok zavarodva. Nézem a közös képünket és bőgök, mert mi mást tehetnék? Bármit mondok vagy teszek, nem fog megváltozni a véleménye.
Nem tudom mostantól hogy fogok Boldiról írni. Hiszen eddig minden nap leírtam hogy jól nézett ki vagy ilyenek. Most hogy írhatnám le? Istenem, teljesen kikészültem. Még soha nem voltam ennyire szomorú és csalódott.
Ezzel most lezárult a Boldi-korszakom. Mostantól csak nagyon jó és különleges barátok leszünk. Vagyis részéről mindig is ezek voltunk.
De nem értem. Ennyi dolgot hogy olvashattam félre? Tényleg én olvastam félre? Vagy mi a fasz? Miért adott jeleket???? Ha nem akar tőlem semmit? Hiába tagadja le. Én tudom hogy azok jelek voltak. De miért fájdítaná a szivem? Miért?
Jaj istenem. Annyira furcsa most. Nem is tudom mit írhatnék már ehhez. Nem nagyon tudok mit. Megpróbálom túltenni magam, aztán meglátjuk mi lesz. Van valamilyen gyógyszer lelki fájdalom ellen? Csak mert elviselhetetlen.
|
-Nem értem. Ha valaki csak szimpla barátságot érez a másik iránt, nem küld olyan jeleket, mint amiket Boldi is csinált. Pláne, ha sejtette esetleg, hogy Te máshogy tekintesz rá. Nem akarom, hogy reménykedj, aztán a padlóra kerülj, de ezek a tények és szerintem nem csak én látom így. Miért ilyen bonyolultak a pasik??-
Gondolj Danira, vele simán összejöhet a dolog és esetleg segíthet "elfelejteni" Boldit. Kitartást!:(