#39 - Kritikák, tehetségek2013.07.18. 02:19, sophie
Imádom az ilyen "hajnalokat", amikor csak úgy rám jön az írás. :) Aludnom kéne egyébként, mert reggel 8-kor kelek. Megyünk be a városba ruhát nézni. Koszorúslány leszek elvileg, bár semmi kedvem hozzá. Elhatároztam egyébként magamban hogy soha a büdös életbe nem kérek többé kritikát, mert rohadtul nem bírom. Lehet az építő vagy éppen nem. Ez nem a kritikaíróknak szól, hanem úgy alapjáraton a kritikáknak. Ugyebár kértem 2 kirikát két különböző oldalról. És bár beismerem, vannak benne igazságok, úgy felhúztam magam rajta.. xD Szóval soha többé! Egyébként tényleg köszönöm a kritikákat, nem hiszem hogy megfogom őket fogadni (bár szeretném), de szeretnék leszögezni egy nagyon fontos dolgot: ez az én blogom. Magamnak írom. Nem érdekelnek a látogatók. Vagyis, persze, valamilyen szinten örülök hogy jöttök sokan, meg páran olvasnak, de alapjáraton ezeket magamnak írkálom, és hogy miért? Ha ezt megkérdem magamtól, általában úgy válaszolok rá, hogy: "pár év múlva jó lesz visszaolvasni". Vagy csak mert szeretek írni. Nem vagyok benne tehetséges. Na és? Attól még írok, mert örömömet lelem benne. Az már egy más tészta, hogy nem értek hozzá. Régebben úgy voltam vele, hogy én szeretnék az írással komolyabban is foglalkozni, könyveket, novellákat írni, de mostanra beláttam hogy ahhoz még sokat kell tanuljak, és alap tehetség sincs meg bennem, amivel akár egy novellát meg írhatnék. Szóval maradt a blog, ez az én menedékem, ez az a hely ahova bármikor jöhetek kiönteni a szívem. Akinek nem tetszik hogy hogy, mikről, és mit írok, az ne olvasson. :) Ennyi. Csak ennyit szerettem volna most leszögezni. A kritikaíróknak még egyszer köszönöm, mindenképp megpróbálok egy-két dolgon javítani. [Ezt már el is kezdtem, ugyebár adtam a bejegyzésnek egy normális címet. Amúgy zárójelben megjegyezném hogy eddig azért nem voltak címek, mert egy idő után nem tudok normálisat kitalálni. Majd meglátjuk ezúttal hogy megy.] Hú, amúgy most kicsit depresszív állapotba estem. Ráébredtem arra, hogy marhára nincs tehetségem semmihez. O_O. De komolyan. Eddig azt hittem, az íráshoz még némiképp konyítok, de visszaolvasva egy két bejegyzést elkezdtem azon gondolkodni, hogy egész végig bevoltam szívva? Na, mivel hajnali 2:08 van, összegyűjtök egy két dolgot.
-
Írás: Ugyebár szeretek írni. Csak nem tudok. Szerintem. Próbáltam már fanfictionokat írni, de nem igazán jött össze. Novellaírásba is belekedtem, de valahogy nem volt az igazi. Az, hogy egy könyvbe (!) is belekedztem, meg kész katasztrófa. Maga az ötlet is. A történet nem lett volna annyira gáz, már ha lett volna. Csakhogy nem volt. Úgy voltam vele, majd útközbe beugrik hogy miről szól. Kb. 150 oldalon keresztül nem történt semmi tájleíráson kívül. A lomtárba végezte. RIP. Szerintem több mint 2 éve blogolok kisebb - nagyobb kihagyásokkal, ez talán az egyetlen olyan dolog amit szeretek csinálni bárhol, bármikor. Blogolni. És tényleg nem érdekel hogy nem tudok írni, nincsenek jó képességeim hozzá, mert szeretem csinálni, és szerintem ez a legfontosabb. :)
-
Rajzolás: Bizony. Szeretek rajzolni. Szeretek kreatív lenni. Csak éppen nem tudok. Annyi kreativitás nincs bennem mint egy kőben. Próbáltam már kész rajzokról másolni, az eredmény valami katasztrófális lett. Egyszer sikerült lerajzolnom egy ilyen nagyon cuki kis figurát. Arra nagyon büszke voltam, folyton azt rajzolgattam a könyvekbe, füzetekbe. Ez egy éve volt, azóta is elönt a büszkeség ha rágondolok. *szip-szip*. Pedig milyen jó lenne már deviantartra meg facebookra, meg még száz egyéb oldalra feltölteni a szebbnél szebb rajzokat.. *-* Csak nem szorult belém túl sok kreativitás.. Tulajdonképpen minden rajzórán aludtam, mikor a tanár rám szólt hogy csináljak valamit - majd végül könyörgött hogy legalább egy fát rajzoljak le, hogy ne buktasson meg -, akkor jöttem rá hogy valamit nagyon elcseszek, és sosem lesz belőlem művész. Ja, juteszembe, egyszer festettem egy pálmafát. Az egész jó lett. Akartam rá két csókolózó emberkét, végül egy nagy paca lett belőle (?). KÉP [Kizárólag erős idegzetűeknek.]
-
Sportok: A sport meg én körülbelül két külön dolog. Még azt sem mondhatnám, hogy szeretem/élvezem, mert nem. Ki nem állhatom. A tesi órákon általában (míly meglepő) aludtam. Ott is körülbelül könyörögni kellett, hogy megfogjak egy labdát és eldobjam. Bár bevallom, kézizni szerettem. Egészen addig, míg tőből le nem tört az egyik körmöm (az egyik "kedves" osztálytársam nekidobta erőből a labdát). Azóta valahogy nem érzem jól magam a pályán. Nem egyszer kaptam sírógörcsöt mikor a pedofil tesitanárom kényszerített a fejenállásra/kötélmászásra/mozgásra. "De tanárbáááá' nekem ez nem megy. Kérem hagyjon aludni. Nem érdekel ha megbuktat. Nekem nincs kedvem 0. órában, 7 órakor fejenállni, már ne is haragudjon." - mondtam nem is egyszer. Meg a jól bevállt trükk: "megjött" - "fáj a lábam/hasam/fejem/hajam satöbbi" - "nincs tesicuccom". Sport - Szandi: 1:0.
Hát igen. Előbb-utóbb csak kiderül hogy miben vagyok tehetséges. Egy biztos: a lustálkodásban mindenképp. Ja, meg a Márióba is egész jól teljesítek, bár abból szerintem nem lehet megélni.
LDR Challange Day #3 Favourite song out of Born To Die [Kedvenc számod a Born To Die-ból]: Ez egy nagyon nehéz döntés. Summertime Sadness. A nap bármelyik percében képes vagyok meghallgatni. De az igazat megvallva, nincs az albumon olyan szám, amit nem imádnék. xoxo
|