Hát emberek.. éppen most vagyok túl egy jó hosszú, kiadós síráson.. még mindig könnyezek és néha csak úgy rámjön a bőghetnék. Ezen nem igazán segít a szomorú zene se, de nem baj, ilyenkor valahogy nem lehet mást hallgatni, csak ilyet. Nemrég értem haza apumtól, és esküszöm nektek, tiszta filmbeli volt. Még a zenei aláfestést is hallottam valamilyen beteg módon. Jöttem be a bejáratin, bezártam az ajtót, aztán lerogytam konkrétan a földre, hátamat neki döntöttem az ajtónak és csak sírtam körülbelül 20 percen keresztül. Hálistennek nem volt senki sem itthon, olyankor utálok sírni. Nem mintha amúgy szeretnék, de na, értitek. Jobb ilyenkor kiadni, mint amikor itthon van pl. anyum, és bármikor benyithat, aztán magyarázkodhatok. Hogy miért sírtam? Hát.. valójában magam sem tudom.. csak így összejött minden. Úgy is mondhatnám, hogy összegyűltek azok a dolgok, amiket eddig próbáltam takarni. Próbáltam mindig mosolyogni és pozitívan hozzáállni a dolgokhoz (már amennyire ez ugye tőlem telik), de már meguntam azt a kurva álarcot viselni, és előtört minden, egyszerűen nem birtam tovább. Olyan dolgok jöttek fel, amikről szerintem senkinek sem beszéltem még, plusz nem tudom, szar a közérzetem egyfolytába, és kijött sírás formájában. Több oka is van a sírásomnak, legfőbbképp az, hogy holnapután, vasárnap, apum megy vissza Németorszgába, és majd csak április felé jön vissza. Az az egy lehetőség maradt még, hogy karácsonyra visszajön egy pár napra, de még az sem biztos. Van egy dolog, amiről még senkinek sem beszéltem, és nem is akarok. Legfőbbképp magam miatt. Elég ha erről én tudok. De ez a dolog is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy nem akarom hogy elmenjen. Ott tört el a mécses, amikor bementem a régi szobámba, hogy kivegyem a fiókomból a szövegkiemelőket, és így megcsapott a szobám "illata". Plusz a bútorok, stb... Ugye nyáron sokszor aludtam ott, ott tévéztem, olvastam, sorozatot néztem, satöbbi.. ez az egész nyár tulajdonképpen feljött. (Már megint bőgök amúgy.) Akkor esett le, hogy lehet, hogy többé sosem lesz már olyan, mint amilyen akkor volt. Az a nyár. Az a nyár - vagy mondhatnám, hogy ez a nyár, mert nem rég volt - volt talán életem egyik legjobb nyara. Nem csináltam semmi különlegeset, mégis nagyon nagyon jó volt. Vissza akarok menni a múltba, és újra átélni az emlékeket. Újra meleget akarok, újra azt akarom, hogy bemenjek abba a dohos szobába, és órákon keresztül olvassak vagy Walking Dead-et nézzek. Forgolódni akarok azon a szűk kanapén órákon keresztül, mert nem tudok elaludni, és kiakarok nézni az ablakon hajnali 3-kor, érezni akarom a meleget, a szúnyogokat, aztán ki akarok menni a wcre, hogy lássam ahogy apum Tv-zik, tesóm alszik, és minden tökéletes valamilyen szinten. Ezt akarom. Apum az egyik legbiztosabb dolog az életemben. Ő sosem üvöltözik velem, azt is kijelenthetem, hogy őt szeretem a világon a legjobban. Nem akarom hogy elmenjen basszameg. Azt akarom hogy maradjon itt örökre. Annyira szeretem. Sosem mondom neki, ő se nekem, de mindketten tudjuk. Pont olyan vagyok mint ő. Egy és ugyanaz. Az a baj, hogy nem látom a billentyűzetet a könnyeimtől. Szóval részben ezért sírtam ki a lelkem, részben pedig N. és B. miatt. Mert beleuntam. N.-t már több mint egy hónapja hajkurászom, B.-t meg talán 2 hete? Vagy még annyi se.. de nem is ez a lényeg. Hanem belefáradtam, hogy hiába öltözködök csinosan (már amennyire tőlem telik), hiába keresem a társaságukat, hiába játszom el a magabiztos lányt, tudom, egyszerűen tudom, hogy sosem leszek nekik elég jó. Főleg B.-nek. Rebeka tegnapi megjegyzése, miszerint "B.-nek senki sem elég jó" méginkább meggyőzött erről. Annyira belefáradtam, hogy mindig én szenvedek. Folyton azt kérdezgetem magamtól a folyosón, miután elmentem mellettük, vagy ők mentek el mellettem, és nem néztek rám, hogy miért? Miért nem vagyok elég szép? Vagy miért nem keltem fel az érdeklődésüket? De komolyan, még egy pillantásra se méltatnak. Tudjátok mennyire szar? Amikor az akit "szerettek" konkrétan rátok sem néz? Azt se tudja kik vagytok...? Hát... nem a legjobb érzés a világon. Nem tehetek róla, hogy nincsenek nagy melleim, formás seggem, szép arcom, jó kisugárzásom... amennyire tudom, próbálom ezeket a dolgokat kompenzálni a belsőmmel, de egyszerűen ha nem adnak lehetőséget rá, hogy megismerjem őket, illetve ők is megismerjenek, akkor nem tudok mit kezdeni. Mert nyilván ők is, mint mindenki más, külső alapján ítél valamilyen szinten. Gondoljatok bele. Valószínűleg Ti is a helyes fiúk iránt érdeklődtök, vagy a szép lányok iránt (ha pl. fiú, leszbikus, vagy biszex vagy). Ebből azt lehet kiolvasni, hogy nyilván a fiúk is a szép lányok iránt érdeklődnek. Na. Én meg nem vagyok az. Próbálkozom. Tényleg. Próbálok jó cuccokba járni, jól kinézni, de... Megjegyezném azért, hogy én nem akarok járni velük. Én megakarom őket ismerni. Mindkettőt. Főleg B.-t. Ő tipikusan az ideálom. A kisugárzása, a mosolya.. ahj, nem is folytatom. Na, én is ezt akarom elérni. Hogy ő is a kisugárzásom, a mosolyogom, stb alapján érdeklődjön irántam, és akarjon megismerni. Ennek az esélye 1:1000000-hez körülbelül. Az a véleményem, hogyha talán jobban megismerne, vagy akárcsak valamennyire megismerne, akkor lenne esélyem. Mert a legtöbb fiú akivel eddig dolgom volt, a belsőm alapján kedvelt meg, nem feltétlenül a külsőm alapján. Persze tudom, hogy ehhez nekem is tennem kell, de hogyan? Ma is odamentem Levihez meg Gergőhöz. Ott volt velük N. Gondoltam jó lehetőség egy társaságba kerülni vele, odamegyek. Odamentem, köszöntem, erre N. odamegy a szó szoros értelmében egy másik társasághoz. Még csak köszönni sem köszönt ha jól emlékszem. Utána olyan fos hangulatom lett, hogy fizikán konkrétan azt se tudom mit vettünk, vagy min röhögtek a többiek, mit írtunk, SEMMIT nem tudok arról az óráról. Kimaradt az egész. Az óraszámon és az óracímen kívül szerintem semmit nem írtam. Utóbb kiderült, hogy nagyjából 3 oldalon keresztül írni kellett volna. Gondolhatjátok, akkor hogy éreztem magam.. Ez a kis gesztus, hogy fogja magát és elmegy, olyan szinten szarul esett, hogy szó szerint fájt. Nem értettem miért. Egyszerűen nem tudom épp ésszel felfogni.
B. meg, na, ő még erélhetetlenebb mint N. Mert N.-vel egy csoportba vagyok angolon, egy héten 4x vagyunk egy terembe 45 percen keresztül, azért mégiscsak több a lehetőség. (Plusz tudja ki vagyok. Asszem.) B. viszont.. hááát.. egyszer beszéltem vele, de azt is jól elbasztam, íPedig én próbálkozom, tényleg. Valószínűleg az sem lenne hülyeség, hogy odamenjek hozzá (B.) és beszélgetést kezdeményezzek, de én olyan félénk vagyok baszki. Nekem a facebookon ismerkedés a területem, nem az, hogy odamegyek egy ezer idegenhez... Pedig annyira szeretném... annyira nagyon akarom.... látni hogy rámnéz, hozzám beszél, röhög a vicceimen satöbbi.. Úristen, hát már akkor elalélnék, ha csak rám mosolyogna.. :( Kétségbe vagyok esve és szánalmasnak érzem magam. Szó szerint nincs életkedvem. Akkora egy picsa vagyok. Most megnéztem, hogy fent van-e fészen, hát persze hogy fent van, de nem írok rá. Ilyenkor mindig attól félek, hogy zavarom, untatom, idegesítem... Someone help me, please. Semmihez sincs kedvem. Legszivesebben bezárkóznék a szobámba, és sírnék egyfolytába. Tudom, pozitívan kellene hozzáállnom, de egy időután nem megy.