2014.02.07. 18:19, sophie
Na, ezt a Wordbe begépelt szöveget majd 6-án beillesztem a blogomba. Jelenleg nincs netem, sőt, már lassan 1 hete nincs, de megmondom őszintén, nem bánom. Tök rég le akartam már ülni, és írni akartam egy összegzést az elmúlt 1-2 hétről, de mindig úgy voltam vele, hogy majd. Asszem az a "majd" most jött el. Valamelyik nap elolvasgattam a régi kézzel írott naplómat, és rájöttem, hogy az írás nekem tényleg baromi fontos, szóval nem is akarom elhanyagolni. Mégha ezeket a sorokat jelenleg nem is olvassa senki, maximum majd hatodikán vagy azután, az sem érdekel. Az a baj, hogy annyi minden történt, apró dolgok, amikre már nem is emlékszem. Úgyhogy ami eszembe jut, arról írok, és amint lesz netem, tényleg gyakrabban fogok írni.
Szóval. Múlthét pénteken elköltöztünk a régi házunkból, ahol közel 2 évig laktunk. Felköltöztünk anyám pasijához, aki egy másik faluban lakik. Hálisten nincs túl messze a régitől, kb 10 perc autóval/busszal, szóval ezzel nincs baj. Ne tudjátok meg, milyen depresszív hangulat kerített hatalmába, amikor anyám közölte az iskolából való hazatérésem után, hogy aznap már az új házban lakunk... Mellesleg mikor utoljára voltam az új házban megnézni, borzasztó állapotban volt. Mostanra azért már jobb a helyzet: be van rendezve, új tapéta, új parketta, stb. Így meg, hogy már a cuccaink is itt vannak, sokkal otthonosabb. Az elején furcsa volt és mindenképp vissza akartam menni, aztán rájöttem, hogy előbb-utóbb úgyis elkellett volna költöznünk onnan, mert alapból béreltük. Sokkal jobb előbb eljönni, mint majd 5-6 év múlva. Így annyira nincs sok emlék. Jó, hazudnék, ha azt írnám, hogy hidegen hagy. Rengeteg emléket köszönhetek annak a háznak, nagyon sok minden köt oda, de sajnos véget ért, és ezt el kell fogadnom. Hiányzik, persze hogy hiányzik, ott éltem 2 évig. Suli után rögtön oda mennék haza, aztán leesik, hogy hoppá, már nem ott lakom... Már nincsenek ott a bútoraink, a falra kiragasztott képeim, semmi sincs már ott.
A másik meg az, hogy anyám meg a pasija folyamatosan vitatkoznak minden szaron. Holott ez még csak az első hét! Mi lesz ezután? Van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk itt se túl sokat lakni, de nem tudom... Ezek a folyamatos vitatkozások, balhék. Érezni a levegőben a feszültséget, komolyan mondom, és ez eléggé frusztráló. Na mindegy.
Amúgy tényleg nagyon depresszív hangulatom volt múlthéten végig. Mármint nem volt kedvem semmihez, legfőbbképp a költözés miatt, plusz a bukások, na meg B... Mindenkivel bunkóztam, nem akartam senkivel se beszélni, és ez már odáig elfajult, hogy - nem fogok hazudni -, cigiztem. Nem vagyok rá büszke, de most ez van. Egyik nap, még a régi házban, tesómmal marhára összevesztem, és hirtelen elegem lett mindenből, már vettem volna elő valami éles dolgot, mint általában, de rájöttem, hogy ahelyett, hogy beledöfök megint fura cuccokat különböző testrészeimbe (na ez most kicsit furán jön ki, de értitek), ahelyett inkább elszívok egy cigit. Nem voltak otthon anyumék, úgyhogy egyet elcsórtam, az egyik fiókból szereztem egy gyújtót, és kimentem az udvarra. Szó szerint remegtem, minden bajom volt, és miután elszívtam, eléggé lenyugodtam. És ami a legérdekesebb, hogy nem volt se rossz, se jó. Nem éreztem közbe semmit. Nem fuldoklottam, de nem is volt marha jó érzés. Csak úgy VOLT. Nemtom ezt jobban kifejezni. Azóta nem gyújtottam rá, tényleg csak olyankor jó, amikor full ideg vagyok. Olyat sose tennék, hogy puszta unalomból rágyújtok. Na mindegy.
A hét elején még mindig elég szar kedvem volt. Hétfőn ugye új busszal mentem (új falu), és annyira furcsa volt, hogy nagyon. Mostanra (szerda) kicsit hozzászoktam, szóval már nem pislogok nagyokat hajanli 3-kor, amikor megébredek, és azt se tudom, hol a rákba vagyok. Már hozzászoktam. De akkor is fura, na.
Hétfőn ugye, ahogy már az előbb is írtam, tök szar kedvem volt, erre rátett még a nagyszerű kedvemre egy lapáttal az is, hogy a suliba érve sehol sem láttam B.-t. Gondoltam, biztos késik vagy valami, de a nap végére rákellett ébrednem, hogy rohadtul lebetegedett. :(
Aminek azért kicsit örültem. Mármint nem annak, hogy beteg lett (?), hanem hogy nem látom. Minél kevesebbet látom, annál hamarabb elfelejtem. Amúgy nem. Annál jobban fáj. De tényleg. Megvoltam bolondulva. Mára már a kedvem azért javult, a suliba érve a gépíró terem előtt beszélgetve aztán közölte velem Klaudia, hogy a harmadikon, Boldi a 68-as számú szekrényénél vette le éppen a kabátját. Luca, Vivi meg Klau pedig pont mentek fel, és meglátták, Luca pedig valami olyasmit mondott, hogy "na Szandi..." és elvileg, amikor kimondta a nevem, Boldi odanézett. Ráébredtem arra, hogy reggel fél 7-kor ez nekem egyszerre túl sok információ. Aztán 5 perc múlva még mindig nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most jó-e vagy rossz, végül nem mondtam semmit. Kicsit azért örültem (ott vigyorogtam, kicsit sem feltűnően), de mellette szomorú is voltam, mert megint látom majd, és megint fájni fog.. Igazából azt se tudom, melyik fáj jobban. Ha látom, vagy ha nem látom
Ja, most jut eszembe, hogy az előző bejegyzésemben mennyire ecseteltem, hogy hőőőhh, én tutkó nem írok róla többet, meg megfogadom satöbbi.. Hagyjukmááár. Pedig tényleg megpróbáltam, de ez annyira lehetetlen. Úgyhogy tényleg bocs, nem tudom betartani az ígéretemet. Biztosan unjátok már a Boldis témát (már ha vannak még egyáltalán olvasóim), higyjétek el, én is unom picit. Mármint hogy mindig róla írkálok, és általában negatív dolgokat. Pedig tök jó lenne, ha csak jókat írnék róla. Lehet, hogy az lesz, hogy mostantól csak a jó dolgokat írom le Boldival kapcsolatban. Ja de várjunk már, akkor sose tudnék mit írni! Hah.
Na és akkor visszatérve az előző témára. Éppen mentünk fel asszem nyelvtanra, amikor félúton eszembejutott, hogy beteszem a kabátomat a szekrénybe. Úgyhogy nagy okosan úgy döntöttem, hogy a lépcső közepén megállok, és megfordulok. Ami azt jelenti, hogy a nagy embertömeggel szembe elkezdem vonszolni magam. Okos döntés volt. Ja nem. Na a lényeg, hogy már leértem félig, amikor visszafordultam, mert úgy hallottam, mintha valaki szólt volna. Aztán rájöttem, hogy valszeg nem, szóval visszafordultam, és éppen indultam volna lefele tovább a lépcsőn, amikor konkrétan belevágódtam Boldiba. Nos, nem vette észre, mert szó szerint nem vágódtam bele, éppenhogy 5 mm-re voltam tőle, nagyon kevés kellett volna, hogy gyomorszájba vágjam véletlenül, de basszus, 4 és fél nap után újra látni olyan volt, mintha engem vágtak volna gyomron. Egy székkel. Kicsit elbambulhattam, mert azt vettem észre, hogy hátulról elkezdtek lökni. Meg azt is, hogy Boldi kb. 2 perce már elment. Nem vett észre, de hát miért is csodálkozom? Amúgy ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy tuti nem véletlenül történnek ezek a dolgok. A sors/a karma/Isten/Allah/anyámlova akarta azt, hogy én éppen akkor visszaforduljak, és pont beleütközzek. Asszem. Na mindegy.
Aztán közgazdaság előtt egy folyosón vagyunk szerdánként a D-sekkel, és olyankor mindig hatalmasakat dobban a szivem, mert láthatom. Na, hát ez most annyira nem jött össze, vagyis csak félig. Na jó, ez is egy elég bonyoult történet. A lényeg, hogy mikor mi felértünk a harmadikra, még nem voltak a fiúk ott. Pár perc múlva már kezdtek szállingózni ők is, és egyszercsak jön ő is, és leül, jó távolra tőlem. Klaudiával rögtön tervet szőttünk, hogy hogyan tudnánk úgy állni, hogy rálássak. Elég béna ötlettel álltam elő: elővettem a fél literes üvegemet, ami tele volt, és mondtam Klaunak, hogy én ezt most mind megiszom, aztán elmegyünk a wc-re megtölteni, ezáltal elmegyek Boldi előtt (!!!). Utána meg megállunk közel hozzá, plusz le is tudjuk csekkolni, hogy rám néz-e. Oké, rohadt cikik vagyunk, lőjetek fejbe, de ez van. Sikerült a terv, én visszafele direkt nem néztem rá, Klau viszont igen. Azt mondta Klau, hogy neki összeakadt vele a tekintete, és rám nézett (!!!). Jó na, én is futólag ránézek arra, aki elmegy mellettem, mégse tetszik, vagy ilyenek. De legalább rámnézett. És látott. Ok, abbahagytam, rohadt gáz vagyok.
Aztáááán jött a napom fénypontja. Ja nem. Egyszercsak oda nézek Boldira, aki a földön ült (én álltam és beszélgettem pár osztálytársammal meg Klaudiával) amikor azt vettem észre, hogy mellette ül a földön NIKI. (!!!!!!!!!!!) Odafordultam Klaudiához és elmondtam neki. Fúú hát ő is eléggé mérges lett, de negyedannyira se, mint én. Odajött Ervin, és csak annyit látott, hogy szétnyomkodom az üvegemet, és olyan gyilkos tekintettel nézek rájuk, hogy az már fáj. Szerintem Boldinak már lyukat égettem a fejébe. Meg Nikinek is. És baszki, ott röhögtek, beszélgettek, én meg olyan rosszul lettem, hogy szó szerint hányingerem lett. Úgy éreztem, le kell ülnöm. Olyan féltékenységi roham kerített hatalmába, hogy annyira bekönnyezett a szemem (és nem csak akkor, még órán is), hogy konkrétan nem láttam. Aztán becsöngettek, és Niki felakart tápászkodni (Boldi már felállt) és megkérte Boldit, hogy húzza fel, de Boldi helyett az egyik osztálytársa húzta fel őt hálisten. Mikor Boldi bement az osztályába, elköszöntek, Niki meg ott vigyorogott. Boldizsár arcáról semmit sem tudtam leolvasni, pedig direkt figyeltem.
Mindegy. Majd lesz valahogy. Már unom ismételni önmagam, hogy "nem érdekel" stb. Érdekel, méghozzá rohadtul, de hát ez van. Nem minden jöhet össze. De én akkor is hiszek ebbe a sors izébe, hogy minden okkal történik. Mert úgy is alakúlhatott volna, hogy engem az elsőre bejelölt helyre vesznek fel, és akkor őt sose látom, max futólag az utcán vagy ilyenek. Vagy ha ő máshova jelentkezik, vagy ilyenek. Mindegy, megyek, olvasom az SzJG-t. Teljesen magamra ismerek néha benne. Majd jelentkezem, 6-án elvileg már lesz netem, és akkor ezt beillesztem. Egyébként most jövök rá, hogy holnap hatodika. XD Szóval elvileg holnap ilyenkor már ez fent lesz a blogomon.
Amúgy írhattok nyugodtan mondjuk témákat vagy ilyeneket, hogy miről szeretnétek hogy írjak, mert néha tökre írnék, csak nem tudok miről. Tudom, tartozom még egy németországos bejegyzéssel, de hamarosan, tényleg. Csak a költözés miatt most marhára nem volt se kedvem, se időm semmire. Tényleg hamaroosaaan, csak jöjjön meg az életkedvem..
XX