Förtelmes nap! Gyűlölöm a szerdákat!!!! 

Na de kezdjük az elején...

Ma ugye elmaradt az első két órám - gépírás - ezért elég volt fél 7-kor kelnem. Anyum levitt a faluba, ott meg vártam a fél 9-es buszt. Még így is ott mászkáltam a suliba 1 órán keresztül, hallgattam a zenét, satöbbi, úgyhogy elvoltam. Egész jó kedvem volt. Még akkor.

A 3. órám nyelvtan lett volna, de összevonták a két csoportot és osztályfőnökit tartottunk helyette. Vagyis páran lefeleltek még a versből, a többiek meg elvoltak. Én Klauval beszélgettem (mindenki össze-vissza ült), röhögtünk, úgyhogy tényleg írtó jó kedvem volt. Aztán. Aztán jött az első csapás. Nyelvtan után sétáltunk le Klauval az emeletről, és a lépcsőn közvetlenül mellettünk jöttek a D-sek. Előbb megpillantottam Ervint, majd mögötte Boldit. Ervin tök hangosan odaköszönt, hogy "Szia Szandi",én meg visszaköszöntem és rámosolyogtam. Aztán ránéztem Boldira, vártam, hogy köszönjön, de nem tette. Rám sem nézett. Én meg nem akartam ott izélni, hogy Szia Boldi stb, mert hát könyörgöm, ott állt mellettem, belehalt volna, ha köszön? Jó, ez így most hülyén hangzik, de szerintem ha Ervin képes volt köszönni, akkor ő sem halt volna bele. Értetlen fejjel mentem a terem elé. Klau szerint nem vett észre. Szerintem meg nem akart. Vagy nem tudom. De biztos észrevett, hát Ervin is ott üvöltözött, de mindegy...

Angolon összevontak minket az A-sokkal, és Activity-ztünk. Magyarul. (?)

Föcin feleltünk, aztán vettük tovább az anyagot. Még mindig egész jó hangulatom volt, nem akartam, hogy Boldi miatt megint rossz kedvem legyen. Mert oké, nem köszönt, szarul esett. Na és? Majd köszön legközelebb.. vagy mi.. Szóval ilyen és hasonló gondolatokkal vártam a szünetet. A közgazdaság előtti szünetet. Bár úgy voltam vele, hogy "lesz, ami lesz", és valahol mélyen tudtam, hogy úgy sem fogunk beszélgetni, vagy ilyenek, mégis, ami odalent várt, az förtelmesen, borzalmasan, és eszméletlenül arconcsapott.

Elmentem kicsöngetés után a wc-re és kicsit rendbe szedtem magam. Aztán kb. utolsóként értem le a terem elé (attól függetlenül, hogy tegnap az volt a tervem, hogy elsőnek érjek oda, pont hogy fordítva lett), és biztos voltam benne, hogy Boldi leült valahova és nyomkodja a tabletjét. És megmondom őszintén, tízmillószor jobb lett volna, tényleg az lett volna. Csak hát nem az lett. A legtöbb fiú ült a folyosón, én meg köztük mentem el, természetesen azt figyeltem, hogy hol ül Ő. Nos, nem ült sehol. Összeráncolt homlokkal mentem oda Klauhoz, és akkor... és akkor, esküszöm, mintha képen töröltek volna. Ott állt mögöttem, mellette Dávid, és... és Rebeka. Alig kaptam levegőt. És ez még semmi!

Klaut lehívták Lucáék az udvarra, hogy titokba figyeljék Klau kiválasztottját (?). Hívtak engem is, de mondtam, hogy nem, inkább maradok. Bárcsak, óó bárcsak mentem volna velük!!! De egyszerűen nem akartam. Látni akartam, mert fura, de borzalmasan hiányzott. Főleg az, hogy beszélgessünk. Mert már lassan a mindennapokhoz tartoztak a beszélgetéseink. A sors iróniája, hogy egész nap egy szót nem szóltunk egymáshoz.

Szóval Klau lement. Boldi leült a földre, mellé Dávid, mellé pedig Rebeka. Dávid folyamatosan engem nézett és figyelte a reakciómat. Mert ugye tegnap kitalálta, hogy nekem Boldi tetszik. Ja, tényleg, erről még gyorsan írok. Szóval kitalálta (nem volt nehéz), és nagyon megbántott. Olyanokat írogatott nekem, hogy Boldinak én biztosan nem tetszek, mert ha igen, akkor már lépett volna. Meg hogy Boldi túl gyerekes egy kapcsolathoz, nem elég érett hozzá, felejtsem el, satöbbi.. Úgyhogy ma végig engem figyelt, hogy hogyan nézek rá Boldira, mi a reakcióm arra, hogy ott van Rebeka, stb. Próbáltam erős lenni, tényleg. De nem bírtam. Úgy éreztem mindjárt összeesek, úgyhogy inkább leültem én is. Írtó kínos volt. Én ültem az egyik oldalon, ők meg hárman velem szembe. Ők jól elvoltak, hárman beszélgettek, röhögtek, én meg egyedül ültem, és bánatos pofával meredtem magam elé. És az még hagyjál, hogy beszélgettek. Mert emiatt alapjáraton nem akadtam volna ki ennyire, mert hát beszélgethet felőlem bárkivel.. Csak ahogy figyeltem Boldi apró jeleit. Hogy hogyan néz rá Rebekára. Hallottam a beszélgetéseiket is, mert hát ott ültem nem messze, és hallottam, hogy Boldi csomószor visszakérdez, sőt, még magától is kérdez. Aztán volt egy pillanat, amikor tényleg nagyon nagyon szar volt. Rebeka valamit csinált a telefonján, és összepacsizott Dáviddal. Erre Boldi felüvöltött, hogy "nekem is pacsit", és összepacsiztak Rebekával. Úristen. Esküszöm olyan volt, mintha belülről ütnének. Olyan szinten féltékeny voltam, és olyan szinten rossz volt, hogy csak arra tudtam gondolni: ez marhára fáj. Én idióta, örültem annak, hogy mellé ülök a buszon és elbeszülgetünk? Ott izgultam, alig mertem leülni meg ilyenek. Könyörgöm, Rebeka simán odament, leült mellé és dumáltak. Pacsiztak. Sőt, Boldi még Rebeka telefonját is nyomkodta, meg azzal szórakozott. Röhögött a viccein. Én meg.. pff. Olyan szánalmasnak és láthatatlannak éreztem magam, hogy az leírhatatlan. Sajna Ervin lent volt ebédelni, úgyhogy vele se tudtam dumálni. A szünet végén már jöttek felfele azok, akik ebédelni voltak, köztük Ervin. Én felpattantam, és annyira örültem neki, hogy végre valakinek kibeszélhetem magam, csak sajna sietett, de annyit odavágott, hogy "majd facebookon írok valamit". Még szarabbul éreztem magam, borzalmasan egyedül voltam. Aztán feljöttek Klauék, velük dumáltam egy kicsit, de annyira sajnáltak. Mármint úgy álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. És hát kit áltatok? Az is vagyok. 

Amikor becsöngettek, láttam, hogy Rebeka felhúzza Boldit a földről. Értitek. Megfogta a kezét. Felhúzta. Röhögtek. (Mert mondta Rebeka, hogy "túl erős vagy, nem tudlak felhúzni", Boldi meg röhögött). Na, ennyi kellett nekem. Mikor megláttam, hogy hozzáér, megfogja a kezét.. oda fordultam Klauhoz, ő meg rögtön kiszúrta, hogy tiszta könnyes a szemem. Aztán mondott egy mondatot, ami azóta is itt ég a fejembe, mert annyira telibe talált: "Basszus Szandi, te tényleg szereted." Na ja, tényleg. Rohadtul. 

Mindegy. Közgazdaságin jól kihisztiztem magam Lucának, aztán csak bámultam magam elé. Szerintem a közgé tanár azt hiszi, depressziós vagyok, mert mindig az ő óráján vagyok ilyen. Én nem depressziós, hanem idegbeteg vagyok. De nagyon.

Orbitálisan nagy piros pontot kérek, amiért csak itthon sírtam el magam. 

Hagyjuk... egyszerűn belefáradtam. Ebbe az egészbe. Hogy egyszer jó minden. Tökéletes. Boldog vagyok. Aztán 1 pilanat alatt az egész borzalmas lesz. Annyira unom!!! Egyik nap boldogan, mosolyogva alszok el, a következő nap meg sírva. Hát kell ez nekem? Úgy döntöttem, nem. Ezzel a döntéssel mondjuk sokra nem mentem. Hiába, HIÁBA határozom el, hogy engem nem érdekel. Most is írtam Ervinnek, hogy nem érdekel, velem ne szórakozzon Boldi, hagyjon engem békén. Nem nézek rá, nem köszönök, leszarom. Csak sajna úgy se fog menni. Na mindegy. Megyek, tanulok, aztán álomba sírom magam. Nem érdekel, hogy még csak fél 5 lesz.

Most tuti fogjátok a fejeteket, hogy "pff, ezért így kiakadni". De tényleg baromira szar. Írtó féltékeny vagyok, tessék, leírtam. Nem tagadom. Az vagyok. Féltékeny, irigy, és nagyon fájt, hogy ott ültem vele szembe, és még csak nem is köszönt. Oda se jött. Inkább Rebekával beszélt, és pacsizott. Nem akarok suliba menni, mert sosem tudom, hogy milyen hangulatba jövök haza. Tessék, ma is. Tök jó kedvvel indultam el,aztán bőgve jövök haza. Anyám se tudja már mi bajom, de nem is hibáztatom. Talán 1-2 év, és elfelejem. Szép kilátások. Pff.

 

1

1