Na. Tehát kedd. Úristen, de hosszú nap volt. 

Nem tudom mennyire unjátok már a Boldis dolgokat, de feltételezéseim szerint marhára. De mivel úgy vagyok vele, hogy ez az én blogom, elhesegetem azokat a gondolatokat, hogy "nem írok róla, nem írok róla". Mert írni fogok róla, írnom kell róla. Egyszerűen furcsa lenne az egész bejegyzés, ha minimum egyszer nem szerepelne a neve. Mert már hozzátartozik a napjaimhoz, a gondolataimhoz, szóval teljességgel lehetetlen küldetésnek tűnik, hogy ne írjak róla. Mutassatok egyetlen egy bejegyzést az utóbbi fél évben, amikor egyszersem szerepelt a neve. Maximum kettőt, ha találtok. Úgyhogy elnézés ide vagy oda, ez van. :) A Boldis dolgokhoz egyébként hozzátartoznak a hisztik, a sírások, nagyon ritkán a boldog pillanatok, gondolom már ezeket is unjátok: ha az utóbbit nem is, az első kettőt biztosan. Hiszen ki kíváncsi egy kamasz lány unalmas síránkozára? Nyilvánvalóan senki. De nem baj, ez van. Néha már magam is unom de hát na. :D

Szóval minden unalmas bejegyzésemhez hasonlóan írjuk le részletesen, hogy mi történt velem eme csodálatos napon, ami konkrétan senkit sem érdekel. Hajráhajrá.

Mivel nagyjából egy hete nem tudtam normálisan kialudni magam, ezért ma reggel is úgy keltem fel, mint akit előző este agyonvertek. Ami mondjuk nagyban nem tér el a valóságtól, mert közvetlenül lefekvés előtt tesómmal egy komoly harcot vívtunk, és egymás fejét csaptuk a falba. De szép is a testvéri szeretet! Amiben sosem volt részem. Na, mindegy. Szóval reggel nagynehezen felkeltem és indultam nulladik fizikára. Vivivel a buszon kicsit feszült volt a hangulat, mert kicsit összekaptunk a hétvégén. Hülyeségen ugyan, de annyira fel tud mindig idegesíteni, hogy egy semminek tűnő dolgon vitatkoztunk. De végül eltünt ez a feszült hangulat és mindketten hallgattuk a zenét. Mikor leszálltunk az átszállásra várva (mindig 20 percet kell várni) elbeszélgettünk meg ilyenek. Megkérdezte, hogy ott lesz-e a buszon. Erre azt válaszoltam, hogy nem. Gondolatban hozzá tettem, hogy "remélem legalábbis". Valahogy nem volt kedvem 6:40-től 7:00-ig azon rágódni, hogy vajon mi baja van velem, miért hallgatja a zenét ahelyett, hogy velem beszélgetne, miért ilyen bunkó, miért ültem le megint mellé, satöbbi. Ezért nagyon nagyon reméltem, hogy nem lesz ott. Természetesen mindig, amikor azt remélem, hogy ott lesz, nincs ott. Amikor meg azt remélem, hogy nem lesz ott, akkor istenbizony, hogy ott lesz. Felszálltam a buszra, mögöttem Vivi baktatott, és szólt, hogy foglaljam le a hátsó két ülést. Mondtam, hogy oksa, lefoglalom, csak aztán megláttam Boldit, és bár benne volt a pakliban, hogy ott lesz, mégis annyira meglepődtem, és akkorát, de tényleg AKKORÁT dobbant a szivem, hogy megálltam legalább öt másodpercig és csak bámultam (meg is állt a sor miattam, loool). Aztán rámnézett, és kb. annyit látott, hogy tágra nyílt szemekkel bámulom. Ő is elég furán nézett, nem tudtam eldönteni, hogy unottan, vagy meglepetten. Kinyögtem nagy nehezen, hogy "szia", mire ő visszaköszönt, hogy "heló". Nem kérdeztem meg, hogy leülhetek-e mellé. Egyrészt azért, mert oda ülök, ahova akarok. Másrészt meg azért, mert valószínűleg nem hallotta volna, ugyanis hallgatta a zenéjét. Nem tudom miért ültem le mellé, mikor előre leszögeztem magamban, hogy ha meglátom, kikerülöm, és ha egyedül mellette lesz hely, akkor inkább állok. Mégis leültem mellé. De utólag nem bánom. 

Szóval elhatároztam, hogy mivel már nem állhatok fel, és ülhetek el máshova (az azért elég nagy bunkóság lett volna), inkább bevágom a durcit. Úgy is lett, elővettem a fülesemet és elkezdtem zenét hallgatni. Összefontam a mellkasom előtt a kezem és durcásan bámultam ki az ablakon. Nem azon az oldalon, ahol Boldi ült, az ablak mellett, hanem pont a másik oldalon. Szóval ő annyit látott belőlem, hogy fel vagyok fújódva, mérgesen nézelődök és üvölt a fülemből az Arctic Monkeys és Alex csodálatos hangja. Nos, szerintem nem vette észre, hogy éppen bevágtam a durcát. Egyébként kidolgozott dolgozatkérdéseket nézegett a tabletjén (nem hogy kinyomtatta volna vagy valami, áh nem, nézzük a tableten!) és hallgatta a zenét. Nagyon vicces volt, mert közbe ritmusra mozgott a lába. Kíváncsi vagyok, milyen zenét hallgathat. Arctic Monkeys-t vajon hallgat? Áh, biztos nem. Na, mindegy. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de még mindig elég zavaros az egész, mert mint mindig amikor Boldival egy légkörbe kerülök, megbolondulok. Amúgy azt vettem észre, hogy mikor kettesben vagyunk, sokkal jobb fej és jobban figyel rám, mint ha többen lennénk. Na nem mintha annyira figyelne rám amúgy is! Már majdnem sírvafakadtam (szerintem tényleg pszihológusra lenne szükségem), mert eszembe jutott, hogy mit írt Rebekának, és hogy akkor én mi a francot keresek mellette, amikor megérkeztünk. Vagyis nem teljesen. Ja amúgy az utazás közbe Vivi hátra fordult (előrébb ült, int én), és az a szomorú, bánatos mosoly, amit levágott.. az tükröződött benne, hogy "ó baszki, hát ez szívás, sajnálom", és majdnem elbőgtem magam attól a nézéstől. Sajnálat volt benne. Nagyon nagy sajnálat. 

Befordultunk a LIDL mellett, ami nagyjából azt jelenti, hogy 5-6 perc múlva megérkezünk. A zenét hallgatók elteszik a fülhallgatójukat, a bátor magolók elteszik a könyvüket/füzetüket, mindenki előkeresi a kajapénzét, Boldi könnyes búcsút vesz a tabletjétől (néha tényleg olyan, minhta szipogna!) , Szandi meg bánatosan sóhajtozik. Az élet körforgása.  

Tehát most is ugyanezt történt. Én elgyötört pofával bámultam direkt a Boldival ellentétes irányba, hogy még véletlenül se nézzek rá, vagy ilyenek. Abbahagytam a puffogást mert rájöttem sok értelme nincs, ugyanis teljesen és tökéletesen hidegen hagyja, valószínűleg azt hiszi, hogy nem vagyok teljesen tiszta. Hát, nem. Szóval már nagyjából csak 4 perc volt a leszállásig, amikor már mindketten eltettük a dolgainkat, én bámultam kifele az ablakon és nézegettem ahogy az emberek pakolgatnak, Boldi meg ült továbbra is. Egyszercsak meghallottam a hangját. "Miújság?" - kérdezte a (szexi) mély hangjával. Na, az, hogy meglepődtem, az annak a közelébe se ér, amit éreztem akkor. Elősször meglepődtem. Nagyon. Aztán elöntött a boldogság (?), és feléfordultam. Hirtelen elfelejtettem az egész Rebekás szitut, hogy az éjszaka is annyit sírtam miatta, hogy bedugult az orrom, hogy egyszerűen nem érdemel meg (?). Mindent elfelejtettem. Ránéztem és egy abnormálisan nagy mosollyal válaszoltam (egy kicsit hátra is hőkölt) frappánsul, hogy: "semmi, veled?". Na, megpróbálok visszaemlékezni normálisan, de olyan nehéz! Legközelebb felveszem magnóra. Talán még fel is töltöm. Haha. Jaj, de honnan szerzek magnót? És minek nekem magnó, mikor van telefonom? 

Mivel már lekellett volna szállni, abbahagytuk a beszélgetést. Egy ideig. De mivel én direkt megakartam várni, hogy mindenki leszálljon, és utoljára szálljunk le, hogy tudjunk még beszélni, ezért mi még nagyjából 2 perccel tovább ültünk. Az ülésünk egy ilyen magasított izén volt, ami olyan, mint egy kis színpad. Boldi a lábát oda terpesztette ki, én meg alig fértem rá, amekkora állat ő.. Szóval csak az egyik lábamat vágtam fel mellé, a másik szerencsétlenül lógott ott lent, de mindegy. Szóval ott ültünk, amikor ránéztem a lábunkra és kitört belőlem a nevetés. Megkérdezte, hogy miaz, mire én rámutattam a lábunkra, és arról kezdtem el magyarázni, hogy nézze már meg, milyen abnormálisan nagy a lába az enyémhez képest. Ezután ő is elkezdett röhögni, úgyhogy röhögtünk a lábainkon. Megkérdeztem, hanyas lába van, mire elősször azt felelte, hogy nem tudja (???), aztán egy kis gondolkodás után (???) mondta, hogy 44,5. NEGYVENNÉGY ÉS FELES. ÚRISTEN. Nekem meg 37. Most képzeljetek el egy 44,5-ös lábat meg egy 37-est. Olyan vicces volt, le kellett volna fényképezni. Eszembe jutott, hogy a tenyerünket is összekéne hasonlítani, és akkor romantikusan megfogjuk egymás kezét (?), de inkább elvetettem ezt a (nagyszerű) ötletet. Utána már tényleg le kellett szállnunk, úgyhogy abbahagytuk a röhögést. Baktattam le a lépcsőn, próbáltam nem orraesni, amikor megláttam Klaut, ami még mindig rám várt. Mivel ő már leszállt vagy 5 perce, elősször azt hitte, hogy én nem is voltam a buszon, már pont indult volna el, amikor meglátta, hogy ott bukdácsolok. Rám mosolygott, én meg vissza, aztán a hátam mögé mutattam a szememmel, mire Klaunak elállt a lélegzete és elkezdett vigyorogni. Addigra Boldi is leszállt és mellettem állt. Klau meg csak állt, de aztán leesett neki, hogy khhm, szóval hogy menjen, de még gyorsan megfordult, hogy megyek-e a boltba. Mondtam, hogy nem. Pedig nem is hoztam kaját! De inkább mentem Boldival, mint hogy elmenjek boltba. Aztán Klau sejtelmesen hátravigyorgott, annyira átlátszó volt, te jó ég! Ez ilyen lányos nézés volt, egymásra néztünk ilyen sunyi fejjel, és imádkoztam a jóistennek, hogy Boldi ne vegye észre. Útközbe is beszéltünk, és annyira fura volt, mert alapból ő kezdte a beszélgetést, plusz útközbe is ő hozta fel a témákat. Oké, ott még mindig nem tartunk, hogy magától kérdezzen tőlem valamit, de akkor is, nem sétáltunk egymás mellett kussba, hanem feldobott egy témát amit aztán megbeszéltünk. Amúgy nagyon lassú ez a gyerek. Esküszöm. Olyan lassan lép. Én meg hozzávagyok szokva, hogy rohanok, ezért futólépésbe mentem előre, ő meg írtó lassan sétált hátul. Végül beértem, de még így is gyorsabban mentem. Ezért van az, hogy mindig én nyitom ki az ajtót, nem ő. És ez olyan fura, mert neki kéne nekem, de hát most az fura lenne hogy megállnék az ajtóba, és várnám, hogy kinyissa. Mellesleg ma majdnem megmondtam neki, hogy beszéljen kicsit hangosabban, mert hozzám (le) nem terjed el a hang. A suliba aztán elváltak útjaink (hüpp-hüpp). Amúgy mostantól minden kedden lesz ilyen anyagjelölés órája. Idézem a buszon történt roppant ... vicces (?) beszélgetést:

 

Én: Milyen órád lesz?

B: Anyagjelölés, dolgozat.

Én: Minden kedden lesz?

B: Mi, dolgozat? Neem.

Én: Dehogyis, anyagjelölés.

B: Jaa, aha.

 

Néha olyan sötét tud lenni! Jaj. Amúgy miért van az hogy akárhányszor mellette ülök, megakarom szagolni? Vagy ölelni. Vagy valami. Ahogy nézem a nagy kezeit vagy a lábait, a szempilláit vagy a szemét, annyira fúúú. Végem van mindig.

Fejegyzés: Megkérdezni tőle (élőbe!) hogy hogy sikerült a dogája.

Jaj, nem is írtam még. Végül egy napra rá, hogy írtam neki, válaszolt. Ezt írta, figyeljetek, lehet nehéz lesz feldolgozni: "xd".

Ikszdé. Hát jó. 

A suliba ugrándozva elmeséltem a dolgokat Klauéknak, akik annyira nem voltak feldobva, mint én. Talán Klau igen, de  Vivi meg Luca bánatos fejet vágtak. Nem akartam bunkó lenni, mert tudom hogy nekik is van elérhetetlen fiújúk, és nem kéne felvágnom azzal, hogy most beszéltünk, de úgy éreztem világgá kell kürtölnöm, hogy boldog vagyok. 

0. fizika: a tanár számtalanszor ránk szólt (a négyesünkre), hogy fogjuk be, mert én folyamatosan új információkat mondtam nekik, amikor óra közbe jutottak eszembe. Matekházi írás, nyelvtanházi írás, szokásos.

1. óra történelem: továbbhaladás az anyaggal, ásítások mindenhonnan, a tanár üvöltöző hangja, ahogy magyaráz a lovagokról, "mindjárt elalszom" érzés

2. óra nyelvtan: nyelvtanozás, osztályfőnökizés, szandra mi a válasz, nem tudom, figyelj oda, oké

3. óra földrajz: továbbhaladás az anyaggal, a tanár poénokat süt el, mindenki szakad, én forgatom a szemem

4. óra matek: jövőórán dolgozat, mindenki gyakorol és számol, nekem jó lett egy feladatom, egy könnycsepp is kicsordult a szememből, sőt, megmerem kockáztatni, hogy még a tanárnak is

5. óra tesi: menjünk a szparira, fussunk 10 kört, oké, szandra fuldoklik, a tanár beszól, szandra visszaszól, beírást kapsz, nem érdekel nem futok, menjünk vissza a suliba

6. óra közgazdaság: definíciók, a tanár határtalan türelme, az osztálytárasim elviselhetetlen üvöltözése, a tanár mérgébe beszedi mindenki füzetét és leosztályozza, mindenki döbbenten néz, a tanát mosolyog, átkok szóródnak a tanteremben

7 óra meb: elmaradt, takarodjunk haza

Elmentem 6. óra után a teszkóba, hogy visszaigyem az egyhete vásárolt USB kábelt, amiről kiderült, hogy nem is jó a nyomtatómba. Kiderült a teszkóban, hogy már nem veszik vissza, mert csak 3 napig érvényes ez a dolog. Mérgembe püffögtem egyet a bunkó recepciósra, aki felhúzott szemöldökkel döbbenten bámul. Közöltem vele, hogy vannak jogaim és nekem ezt senki sem mondta, hogy csak 3 napig veszik vissza az érintetlen szart, mire azt mondta, hogy az én bajom. Mérgemben fellöktem egy csövest, de nem baj. Vártam a buszra fél órát, előtte bementem már boltba és próbáltam egy-két nadrágot. Természetsen az XXXXSSS-es miniméretemben nem gyártanak nadárágokat, azért mindegyik túl nagy. Hazafele felhívtam anyumat, hogy ma nem megyek apumhoz hanem megyek rögtön haza, az indíték: fejfájás, holnapi dolgozatok. Mindkettő kamu. Az igazság: fáradt vagyok, pihenni akarok. Mire anyám közölte, hogy ma van tesóm eredeti szülinapja, ápr 8, úgyhogy menjek apumhoz. Nem tudom, a kettő hogy függ össze, azóta is ezen töröm az agyam, de mindegy. Végül elmentem oda, hisztiztem egy csomót minden miatt, apám mondta, hogy nyugodjak le a picsába, félhatkor hazajöttünk tesómmal, azóta blogolok és mindjárt megyek arcpakolást feltenni. Előbb beszéltem Dáviddal, aki megkérdezte, hogy mi a helyzet Boldival, mire elmeséltem neki a mai dolgot, aztán a Rebekásat is, mire azt mondta, hogy az pech. Mondtam neki, hogy nem akarok erről beszélni, főleg nem Rebekáról, örülök most ennek ami van, nem akarok feleslegesen aggódni, majd aggódok akkor, ha lesz miért. Igaz, hogy most is van, de hadd élvezzem már egy kicsit. Nem tudom mi lesz ebből gyerekek, az egész dolog egy nagy kérdőjel. Holnap élőbe megakarom kérdezni Bolditól, hogy hogyan sikerült a dogája, de szerintem nem fog sikerülni, mert Rebeka ott lesz a nyakán. Szuper. Úgy látszik, a Boldival való kapcsolatom a buszon történő beszélgetésig terjed. 

XXXX