Több mint egy hónapja nem blogoltam. Hát ez elég elkeserítő. Hogy miért? Bevallom, semmi kedvem se volt. Most tartok ott, hogy sikerült Boldit 50%-ban elfelejtenem, ami már haladás. Eddig 60% volt, de miután tegnap este instagramon belájkolta a képemet (amin én vagyok!) , lecsökkent 50%-ra. Már konkrétan 505 napja várom hogy belájkolja valamimet, ezért eléggé megörültem neki, és 10 perc alatt 3 hangulat mutatkozott meg rajtam. 1. Sokk 2. Sírás 3. Öröm. Elszomorít, hogy még mindig ennyire nagy hatással van rám csak az, hogy belájkolta a képem. 

Rohadtul nincs kedvem most se írni, mellesleg műkörmöm van, ami miatt pláne nem megy. Annyira nem vagyok motivált hogy az hihetetlen. Mindjárt leszaggatom az összeset. El lehet felejteni az írást? Asszem ja. 

Azt se tudom mit írtam már az utolsó bejegyzésbe, vagy hogy akkor éppen hogy álltam Boldival. Azóta annyi minden történt. A lényeg, hogy rájöttem, köztünk a büdös életbe nem lesz semmi, és lemondtam róla. Barátok vagyunk, elbeszélgetünk, de ennyi. Persze az én részemől nem ennyi, mert akárhányszor meglátom vagy beszélünk, a szivem szakad meg, de hát ez van. Amúgy több forrásból is tudom, hogy Boldi tényleg soha nem akart tőlem semmit és most sem akar. Nem tudom, hogy hihetek-e ezeknek a forrásoknak, mert Bolditól magától sosem hallottam. Leginkább Dávidnak hiszek, aki már az elejétől mondta, hogy hagyjam. Most is ő mondta, hogy Boldi azt mondta, én NYOMULOK rá meg ilyenek. Pénteken mikor beültem Boldi mellé reggel, a következő beszégetés folyt le köztünk:

B: Szia.

É: Szia. *leülök*

É: Jaj, ugye nem baj, hogy leültem? Nem akarok nyomulósnak tűnni.

B: Mi?

É: Hát semmi, csak nehogy nyomulásnak vedd hogy melléd ülök. 

B: Ez most honnan jött?

É: Kérdezd Dávidot. Hát nem te mondtad hogy nyomulós vagyok? Szólj, ha tévedek.

B: Semmi ilyesmiről nincs szó.

É: Aha, jó, hát mindegy. Csak szólj hogyha nyomulok, mert akkor nem ülök melléd, nem beszélek veled, kikerüllek, ha úgy jó neked. Isten ments, hogy nyomulós legyek. Hidd el, én nem nyomulok. Már.

B: *motyog*

É: Na, amúgy mizujs?

Szóval ezt is megbesztéltük. Engem már nem érdekel mimet lájkolja be, hogy néz rám, vagy hogy milyen jeleket ad. Vagyis legbelül érdekel és elraktározom őket, de nem veszem már őket komolyan. Ha pár hónappal ezelőtt Boldi belájkolja a képemet, tuti sírtam volna. Na jó, ezt kijavítom, mert most is sírtam. Jaj, amúgy ez most elég hülyén jön ki. Nem azért sírtam mert jaj, belájkolta, azta. Hanem mert tőle még soha se kaptam semmiféle dicséretet vagy elismerést a külsőmet illetően, szóval sose bókolt meg semmi, plusz nagyon nagyon szerettem volna hogy legalább egyetlen egy képemet belájkolja, mert ő csak nagyon ritkán szokott lájkolni. Na mindegy, ez ilyen hülyeség, ami nekem fontos. 

Amúgy a múlthéten annyira más volt. Folyton kereste a társaságom, írt facebookon, mondta, hogy írjak rá, meg ilyenek. Pénteken is volt egy hasonló. Ott álltam vele a buszmegbe délután, és mondta hogy foglaljak neki helyet. Mondtam hogy persze, mindig szoktam amúgy is. Megjött a busz, a buszsofőr meg leszállt, és közölte, hogy akik oda mennek, ahol én lakok, azok menjenek a másik busszal, akik meg oda ahol Boldi lakik, azok meg maradjanak ott. Így ugye nem tudtunk együtt buszozni. Én odafordultam hozzá, hogy "na, fasza, hát akkor szia", ő meg ilyen kétségbeesett, elkeseredett arccal nézett rám, ingatta a fejét és azt hajtogatta, hogy "basszus". 

Szóval visszatérve: ezen a héten mintha ő akarna lépni. De lehet csak bebeszélem magamnak. Én egész héten próbáltam távolságtartóbb lenni, nem mentem mindig oda, nem bámultam meg semmi. Majd meglátjuk. Luca szerint most jött rá arra, hogy lépnie kell, mert már látja rajtam hogy engem már nem érdekel annyira.

Aztán ott van Máté... Fuh. Hogy is mondjam. Ő ugye a Katona. Sokszor írtam már róla. Elég régóta tetszik, de tudjátok, ez csak ilyen "azta, de jól néz ki" típus. De mióta tudom hogy Boldival már 100% nem lesz semmi és már nem is reménykedek annyira, azóta jobban elkezdett Máté érdekelni, de semmi komoly. Belájkolta a képem fészen, meg mindig köszön. Ennyi. Abból se lesz semmi, előre látom, így bele se kezdek. Lucának Máté osztálytársa tetszik, Johnny (nem így hívják, mi neveztük így el, mert úgy néz ki mint Johnny Bravo). Luca mindig követni akarja a C-seket és egy ideig én is mentem, hogy lássam Mátét, de rájöttem egy hét után kb, hogy semmi értelme ugyanazt elkezdeni mint Boldinál, így mielőtt beleesnék Mátéba, azelőtt abbahagyom. Mellesleg még be se fejeztem Boldival. Annyira megszeretném Boldival beszélni az egészet, de tudom hogy úgy se fogom. Már körülöttünk mindenki rólunk beszél és pletykál, hogy mi van köztünk, járunk? nem járunk? vagy mi van, mert egyik héten minden nap együtt megyünk suliba, a folyosón is beszélünk, hazafele is együtt megyünk, a következő héten meg nem is látnak minket egyszer se együtt. Szóval már tényleg csomóan erről beszélnek, csak mi ketten nem. Ó, de unom már ezt, Istenem. Letöltöttem ezt a been togetheres szarságot, ami szerint ma van 506 napja. Hát fasza. Én se vagyok normális az biztos. Ha végre sikerül elfelejtenem Boldit és már csak barátként rátekintenem, akkor tutibiztos hogy nem fogok megint ilyet csinálni. Csak az a baj, hogy szerintem a büdös életbe nem lesz olyan, hogy én Boldira csak barátként tekintsek rá. Viktor azt mondta, beszél Mátéval az érdekembe, de mondtam hogy nem kell. Még ha össze is jönnék Mátéval, hogy tehetném? Hát folyton Boldit képzelném a helyébe. Viszont kíváncsi lennék Boldi reakciójára, ha meglátna minket Mátéval... Mert bevallom, mostanába tényleg észrevettem ezzel az egész lájkolós meg "írj rám" dologgal, hogy mintha valamit akarna, csak ő sem tudja mit. Na, mekkora újdonság, pfff. Jaj hagyjuk inkább. Ez egy fos bejegyzés, valljuk be, de legalább egy kis életjel, hogy nem haltam meg. Megpróbálom ezt a hetet végigblogolni, nem tudom menni fog-e, mert azért hiányzik az írás, csak kedvem nincs hozzá. 

Azt hallottam valahol, hogyha elakarunk valakit felejteni, minden hozzá kapcsolódó dolgot meg kell semmisíteni. De én képtelen lennék mondjuk eldobni azt a karácsonyfa díszt amit Boldinak vettem karácsonyra, csak sosem adtam oda. (Egy hóember van rajta, és rá van írva, hogy Boldog Karácsonyt, Boldizsár!. azóta is ott a polcomon). Meg akkor kikéne törölni az összes bejegyzést itt, mert mindegyik róla szól körülbelül. Annyira hozzámnőtt már az a hülyegyerek, hogy hihetetlen. Komolyan mondom olyan mintha ezer éve ismerném. Mindig tudom mire gondol (na jó, nem mindig), és le se tudom írni, de valahogy érzem hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Még ennyi kudarccal teli hónap után. Vagy már lassan év. Én nem akarok úgy meghalni, vagy elballagni ebből az iskolából, hogy hiába volt az egész. Kell legyen valami eredménye. Nem hiszem el. Fú, ezért nem szeretek részben blogolni, mert itt összegzem az érzéseimet és utána bőgök mint egy csecsemő. Hát kb 2 hete Mátéra vagyok átállva, de mégis ott van Boldi. Egyszerűen nem tudom őt megunni. Csak a helyzetet unom, őt nem. Csak néha. Jaj. Nagyon szeretnék neki beszélni erről, de részben azért se teszem, mert hogy kezdjek bele? Hogy sűrítsek bele mindent? Mindent elakarok neki mondani, mindent, de hát annyi minden van hogy a felét se tudnám elmondani. Később meg eszembe jutnának a dolgok, hogy "jaj, még azt is el kellett volna mondanom!" Így inkább hagyom. Kb 1 hónapja írtam is neki egy levelet ahova leírtam egy csomó dolgot, de nem adtam oda persze. Meg csomó mindent kihagytam. Ezt a blogot kéne neki elküldeni, hogy az elejétől kezdve olvasson el mindent, és megértené. Csak az a baj hogy az elején még olyan rajongás féle volt az egész, de most már ugye nem az. Már sokkal komolyabb. 

Na mindegy, hagyom. Ezt ki se akarom rakni a blogra igazából. Összevisszaság az egész. Majd megpróbálok a héten blogolni és visszaszokni a dolgokba.