Tudom hogy azt írtam ha történik valami Boldival kapcsolatban írni fogok, szóval írok. Bárcsak valami pozitívat írhatnék... annyira jó lenne. De igazából most vagyok a mélyponton. Augusztus 5., elértem a mélypontot, ennél lentebb már nem tudok süllyedni. Érzem hogy mindjárt sírni fogok, de nem akarok. Nem akarok sírni, mert elegem van, hogy mindig miatta sírok. 

Ez kb. negyed órája történt egyébként, szóval még eléggé levagyok amortizálódva. Kezdjük azzal, hogy augusztus ötödike van, és még mindig nem írt egy rohadt szót se. Az jutott eszembe, hogy simán meghalhatok, nem is tudna róla, mert ... hát, mert leszarja. Ne szépítsünk a dolgokon. Leszarja. Az agyam egyszerűen nem tudja felfogni hogy miért nem képes írni. Tényleg nem értem, hogy MIÉRT. Annyira kibaszottul jól elvagyunk évközbe, akkor miért nem tud legalább egyszer írni a nyáron? Tavaly amikor még nem is voltunk annyira jóba, már JÚLIUSBA írt!! Komolyan, nevetségesnek érzem magam hogy idáig süllyedek. Vagy csak beképzeltem az egészet? A sok beszélgetést, röhögést, az apró jeleket? Komolyan hülyének érzem magam. Egy hülye vagyok. Egyszer mikor mellette ültem, közöltem vele, hogy "hülye vagyok", és hát lényegében igazam is volt, mert tényleg az vagyok. Egy épelméjű ember nem csinál ilyet, hogy majdnem két éven keresztül (!) hajt valaki után, aki egyértelműen nem akar semmit. Eddig olyan beleéléssel gondoltam arra, hogy majd szeptembertől minden megint a régi, és majd elmondom neki mit érzek, de esküszöm nem csak ettől, de még tőle is elment most a kedvem. Eddig olyan boldogan számoltam vissza a napokat, hogy ezaz, már csak 27 nap, de most esküszöm azt kívánom bárcsak lenne még vagy 100, mert nem akarok találkozni vele. Egyszerűen annyira összezavar és hülyét csinál belőlem, mert annyira szeretem, de tudom, hogy hiába, és csak elpazarlom rá az időmet. Azt kívánom bárcsak sose találkoztunk volna, bárcsak más iskolába vettek volna fel vagy bárcsak akkor, október 5-én nem néztem volna hátra a vállam fölött és láttam volna meg, bárcsak aznap otthon maradtam volna. Akkor most az égvilágon semmi bajom nem lenne, valószínűleg összejöttem volna Martinnal vagy Istvánnal, vagy ki tudja kivel, éltem volna a normális 15-16 évesek életét kapcsolatokkal, szakításokkal stb. Helyette 2 éve mást se csinálok, csak érte küzdök, mikor már az elején jól tudtam, hogy semmi értelme, mert egy olyan srácnak mint ő, sosem kéne egy olyan lány, mint én. Ez van. Ilyen egyszerű. Csak valamiért mindig azt hittem hogy talán mégis, az apró nyomorult jelei, egy kis mosoly vagy egy szó újból reményt adott arra, hogy hé, talán mégis van esélyem. Hát a nagy büdös lófaszt. Tudom hogy most megint következik a szokásos duma, hogy engem nem érdekel már és szeptembertől leszarom, de bele se kezdek, mert úgy sem tudom betartani. Szeretem és kész. Régebben azt mondtam volna: majd elmúlik. De most már nem vagyok olyan biztos ebben. Másrészről meg nem kívánnék soha ilyet, mert néha annyira örülök hogy ismerem és hogy felküzdöttem magam erre a szintre. Annyi emlékem van vele és róla amikért örökre hálás leszek, mert komolyan csakis ő miatta voltam/vagyok boldog, csak ő tudott megnevettetni vagy megvígasztalni és nélküle nem lennék az, aki ma vagyok. 

Nem is tudom mit írhatnék még. Annyira belefáradtam. Annyira nagyon. 

Igazából fél órája még csak nem is gondoltam rá, tök jól elvoltam, Pretty Little Liars teóriákat olvasgattam stb, amikor felnéztem Instára és megláttam egy képet. Máté rakta ki, egy közös kép Grétivel. Elősször teljesen ledöbbentem, aztán leesett, hogy unokatesók és kicsit lenyugodtam. A kép címe valami olyasmi volt, hogy Gréti szülinapja, és rögtön elkezdett kattogni az agyam. Elsején volt a szülinapja, és abban a szent pillanatban felmentem a Facebook oldalára, hogy megnézzem Boldi írt-e neki. Komolyan vagy 5 percen keresztül tekertem és nem láttam, már kezdtem örülni, esküszöm az is átfutott az agyamon, hogy "dejó, már nincsenek jóba, haha, neki nem írt, nekem igen", erre megpillantottam egy képet és éreztem, esküszöm éreztem hogy a szívem kettészakad, mert olyan volt mintha egy jó nagy kést beleszúrtak volna, nem csak lelkileg fájt hirtelen minden hanem fizikailag is rosszul lettem. Egyszerűen egy ideig fel sem fogtam a képet csak néztem, aztán leesett és még mindig csak néztem, aztán kétségbeesetten szólítottam tesómat, hogy segítsen, mert megfogok halni. Előzőleg már behívtam a Mátés kép miatt, mire kirohant, hogy én egész nap csak hisztizek Boldi miatt és már unja. Mikor másodjára behívtam ránézett a képre és annyit mondott, hogy "ez gáz", majd kiment, és ez is annyira nagyon szarul esett, mert tényleg szükségem lett volna pár vígasztaló mondatra, vagy bármire, tényleg bármire, csak hogy ne érezzem azt a nyomorult fájdalmat. Esküszöm akárhányszor ránézek arra a képre olyan mintha valaki megütne, tiszta erőből hozzám vágna valamit, mert én hülye, hogy még jobban fájjon, le is mentettem a képet. Istenem, ránézek és sírni támad kedvem. Bárcsak ne rakta volna ki Máté azt a rohadt képet, akkor nem is tudtam volna Gréti szülinapjáról és akkor nem látom meg ezt a képet. Ez volt az utolsó löket, eddig valahol a szakadék szélén álltam de próbáltam visszamászni, nos, mikor megláttam ezt a képet akkor meg lezuhantam. És nem csak a kép. Amit Boldi a képhez írt. Meg a hozzászólás. Komolyan ha valaki leszúrna vagy felgyújtana az sem fájna ennyire. 

Szóval, a kép címe: Boldog Születésnapot Kívánok! :* 

PUSZI jel!!! Egy rohadt puszi jel. 

Aztán Gréti hozzászólása: Szebb képet nem is választhattál volna :D köszi :* <3

Puszi!!! Meg SZÍV!! Hányingerem van.

A képen egymás mellett álnak, Gréti fogja azt a selfie botot vagy mit, és mindketten hülye fejet vágnak. Boldi meg a háttérbe beszerkesztette a tengerpartot, csak hogy még romantikusabb legyen a kép. Komolyan úgy meglökném mindkettőt hogy beleessenek a tengerbe. Na mindegy. Gréti persze jól néz ki, szép, vékony meg minden. Boldiról meg... hát mit is írhatnék amit már legalább százszor nem írtam le?! Tökéletes, tökéletes, tökéletes. Még az a hülye fejet amit vág, az is aranyos, és a széles válla. Jézusom. Ilyen laza póló van rajta, szóval kint van a teljes karja, és annyira izmos, hogy mindjárt sírni fogok, csak az izmai miatt. Mindenben meg kell látni a jót, úgyhogy ebben a képben két jó dolog is van: az egyik az, ahogy Boldi kinéz, a másik meg az, hogy legalább nem érnek egymáshoz. Biztos van olyan képük is, de ebbe nem akarok belegondolni most. Ja, és csak úgy mondom, hogy Boldin a piros Vans sapkája van, amit kölcsön adott nekem és ami nálam volt egy teljes hétvégén, és amibe van vagy 200 selfiem. Hát köszönöm szépen. 

Nem is tudom mi fáj jobban. Az hogy együtt lógnak vagy az hogy képeket is csinálnak. Annyira leírhatatlanul féltékeny vagyok Grétire hogy az hihetetlen. 

Az meg már egy másik téma, hogy még Boldi anyukája is írt neki. Miért nem jönnek már össze? Mármint Boldi meg Gréti. Csak jöjjenek össze, és akkor kész. 

Jaj, nem is tudom mit csináljak. Tényleg nem tudom. Eddig átfutott az agyamon hogy írok én neki, de tutifix hogy nem fogok. Ezerszázalék hogy én nem írok neki. 

Szeptemberbe meg.............. hát nem tudom. Én.... én nem tudom hogy most akkor elmondjam neki vagy most már tényleg hagyjam, de az úgy se menne, nem tudom, nem tudom, nem tudom. Ha egy kicsit is számítanék neki akkor írna. De hát nem ír. Ezzel kb. mindent el is mondott. 

Annyira szomorú vagyok, és nem tudom mit kezdjek magammal, hogy most sírjak, vagy próbáljam meg leszarni. De folyton visszatérek ahhoz a képhez és nézegetem, és igazából nem tudom miért, mikor csak saját magamnak okozok ezzel fájdalmat.

Minden vágyam egy közös kép volt vele, és talán ezért is fáj ennyire hogy Grétivel van, velem meg nincs. Meg hogy neki nem csak ír, de még találkoznak is. Hozzám meg nem volt képes lejönni mikor lehívtam. Komolyan fizikailag rosszul vagyok saját magamtól, hogy hogy lehetek ekkora balfasz.