Istenem, mióta akarok már írni, el nem hiszitek. Most hajnali 1 van, fél perce raktuk le Boldival a skypeot, nincs semmi dolgom, végre meggyógyultam, időm is van, szóval végre megírom ezt az oly régóa halogatott bejegyzést. 

Sok pótolni való van, az már egyszer biztos, de akkor folytatnám ott, ahol abbahagytam. 

Ugyebár a legutóbbi bejegyzés utáni napon ott aludtam Boldinál. Szokás szerint jó volt, minél többször megyek oda, annál megszokottabb lesz a dolog és már annyira nem is kínos a dolog mint volt. Habár az anyja még mindig nem kedvel szerintem, de mindegy. Mikor kajálásnál ettem egy fél tányér levest majd elutasítottam a másodikot egy "köszönöm, tele vagyok" felkiáltással, látnotok kellett volna azt az arckifejezést amit levágott. Örökre retinámba égett az a jelenet.

Boldival minden rendben egyébként, holnap jön és itt alszik, ezért is gondoltam hogy most már bepótolom a lemaradást, hogy aztán a holnapi napról ha úgy van, tudjak külön írni. Mikor ott voltam, felidegesítette az anyját azzal hogy nem ment le rögtön amikor szólt neki, csak egy kicsit később (khm, éppen valaminek a közepébe voltunk, aztán...), ezért Boldi szavaival élve "levette rólunk a kezét" és nem csinált nekünk vacsorát. Boldival megoldottuk ezt a problémát ugyanis lementünk és csináltunk tejbegrizst, azonban sejteni lehetett volna már akkor, hogy velem valami baj van, ugyanis kb. 5 kanál után feladtam és nem tudtam megenni. Ilyen az emberiség történetében még soha nem fordult elő az én esetemben, ezért teljes melankóliába estem és elfogott a szégyenérzet. Egyébként egész ottlétem alatt volt egy fura érzésem, mert elég nehezen tudtam nyelni és az orrom is furán viselkedett. Miután másnap hazajöttem, viszonylag korán, 4 óra fele (kicsit összebalhéztunk), éppenhogy beraktam a lábamat a házba, rögtön kijött minden tünet rajtam. Attól a pillanattól kezdve nagyjából 8 napon keresztül küzdöttem a mandulagyulladással, és csak pár napja sikerült végre meggyógyulnom. Szóval nem is voltam iskolába már két hete. Leginkább ezért nem volt blog, meg hát itthon nem csináltam semmit csak feküdtem és gyógyulgattam. 

Hétfőn jöttem ugye haza Bolditól és már eléggé beteg voltam. Másnap - kedden - azonban mennem kellett fellépni a március 15.-ei városi ünnepségen. Nem mintha annyira számított volna a szerepem, mégis menni akartam mindenáron, ezért betegen el is indultam. Boldinak nem kellett jönnie egyébként, ettől függetlenül amikor felszálltam a buszra, ott ült leghátul és értetlenkedve kérdezte, hogy "mit keresek ott" (?). Direkt eljött miattam. Hogy miért, azt nem tudom. Hogy megnézze a nagy szereplésem? Vagy mi? Na mindegy, ettől függetlenül nagyon nagyon örültem neki. De. Nem volt hangom. Így egész nap úgy kommunikáltunk, hogy ő beszélt, én meg a telóm jegyzeteibe írtam vagy pedig mutogattam. Amúgy volt hangom, de nagyon fájt ha beszéltem és nyelni se tudtam fájdalom nélkül, ezért maradtam annál a módszernél. Szarul éreztem magam nagyon, de úgy voltam vele, valahogy túlélem ezt a napot, főleg hogy Boldi itt van, így pláne. Nagyjából egy órát vártunk a buszmegálló várótermébe, mert 10-re kellett a művházba menni de korábbi busszal mentünk. Szar volt az idő, szar volt a közérzetem, minden szar volt magyarul. Háromnegyed 10 fele aztán elindultunk a művházhoz, ahol Boldi beült a nézőtérre és végignézte a főpróbát meg minden, komolyan mai napig nem értem miért erőltettem a dolgot mikor tényleg SEMMI szerepem nem volt. Nagyon szarul voltam. A szar idő miatt a művházba volt a műsor, egyébként kint lett volna a Kossuth szobornál. A próba alatt viszonylag jól voltam, aztán jött a főprodukció. Egy ideig nem volt semmi gáz, álltam ott mint egy fa, tátogtam a dalokra meg ilyenek, aztán a vége fele hirtelen nagyon elkapott a rosszullét, szédültem, hányingerem volt és úgy éreztem mindjárt elájulok. Ezért a mellettem álló Csengéhez fordultam és odasúgtam, hogy "rosszul vagyok", mire ő annyit válaszolt, hogy "ne, nem halhatsz meg", aztán elfordult. Közbe a közönségből Boldi nézett, mindenki a szerepébe volt, a TV-sek vették az egészet, én meg arra gondoltam: tessék, egyszer fogok szerepelni a tv-be, és akkor is elájulok. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, Csenge kezébe nyomtam a kamu mécseseket és kisétáltam a szinpadról, műsor közbe. A színfalak mögött a rendszergazda miután meglátta a sápadt képemet a maga mögött lévő székek felé biccentett, az én számat meg elhagyta egy halk "rosszul vagyok" féle nyögés. Levágódtam a székre és néztem a műsort, közbe tök szomorú voltam hogy nem vagyok ott a többiekkel és állok a koromsötét művházba miközbe égnek a kamu mécsesek és egy hegedű énekére tátogok. Mindegy, gyorsan túltettem magam rajta és kiosontam a mosdóba, ahol a tükörbe nézve szabályszerűen megijedtem, mert ilyen sápadtan még soha nem láttam magam. Egy ideig ott kóboroltam össze-vissza, aztán mikor végre vége lett mindennek, megkerestem Boldit aki már az ajtóba várt és majdnem a karjaiba zuhantam. Ezután gyorsan elhagytuk a rendezvényt. Előtte gyorsan elköszöntem Csengétől meg minden, de rajta kívül nem kérdezte meg senki hogy jól vagyok-e vagy ilyenek. Kicsit rosszul esett, de később rájöttem, hogy azért nem kérdezte meg senki hogy hogy vagyok, mert senkinek se tűnt fel hogy elhagytam a szinpadot. Következő héten mikor nem voltam suliba, Csenge írta fészen hogy ofő végre rájött hogy lementem a szinpadról és ott kérdezgette hogy mi történt pontosan. Na mindegy.

Ezután Boldival elmentünk a buszmegállóba, de vártunk vagy 1 órát a buszra mikor aztán felhívtam anyumat hogy vagy utánam jön kocsival, vagy ott halok meg a tizes kocsiállás előtt. Boldi szegényem, egyem az édes szivét, annyira aranyos volt. Ott vigyázott rám meg minden, egyszerűen annyira fura érzés mégis annyira jó, hogy van valaki aki tényleg jóban-rosszban ott van velem és tényleg törődik velem. Elmondhatatlan érzés.

Anyum aztán értünk jött és egyúttal hazavittük Boldit is, habár hatalmas kerülő volt meg minden, de én mondtam, hogy no problem. Közbe ott haldokoltam a kocsiba, kajak kivoltam teljesen, azt se tudtam hol vagyok. 

Ezután következett a jóóó hosszú betegeskedésem, ami alatt voltam 1x a háziorvosnál és vagy 10x a kórház fül-orr-gégészet részlegén, ahova már lassan hazajártam. Nem volt semmi komoly, egy kis gyulladás meg fertőzés, semmi olyan amivel a szervezetem ne tudott volna megküzdeni szerencsére. Viszont nagyjából 10 gyógyszert írtak fel, amiket tisztességesen be is vettem, viszont ez napi 30 gyógyszert jelentett kb. ami nem hiszem hogy teljesen egészséges. Ez meg is látszódott, mert nagyjából a 4. gyógyszeres nap végén annyira fájt a gyomrom hogy azt hittem komolyan hogy meghalok. Ezután döntöttem úgy, hogy nem szedem tovább a gyógyszereket, csak amit nagyon muszáj, és jobb is lett.

Betegségem egyik legszarabbik napján történt egy nagyon izgalmas dolog. Szóval éppen a délutáni szundimból keltem fel, amikor hallottam hogy valaki kopog az ablakomon. Nem voltam tudatában annak hogy egyedül vagyok otthon, mert mikor elmentek akkor pont aludtam és nem ébresztettek fel. Fogtam a kulcsot és kimentem, de nem láttam senkit az ajtóból, ezért éppen mentem volna a papucsomért hogy kimenjek a ház elé, amikor hirtelen felbukkant Boldi feje a ház sarkánál. Napszemüvegbe. Snapbackbe. Beteg szivem majdnem megis állt, de mindegy. Direkt eljött suli után hozzám, és úristenem, én nem hiszem el ezt az embert. Még reggel írtam neki hogy de ennék kiwit, erre hozott egy csomag kiwit. Pendrive-on elhozta a Fargo teljes 1. évadát nekem, illetve mivel aznap volt a névnapom, kaptam csokit is. Habár a névnapomról én teljesen elfeledkeztem, és Boldin kívül senki nem is emlékezett rá. Én nem tudom mit tettem hogy őt megérdemeltem, de nagyon boldog vagyok miatta. Sajnos nem tudtunk nagyon beszélgetni meg semmi, nekem minden második szavam az volt, hogy "fáj" meg hogy "rosszul vagyok", ő meg csak puszilgatott és ölelgetett. Aztán kicsit el is szundítottam az ölébe, ő meg csak tűrte vagy fél óráig hogy ott horkolok. Elviselte a kócos undortó sminknélüli beteg pofámat is, és én nem tudom hogy csinálta. Röviden tömören, ismét bebizonyította hogy ő a legjobb és jobbat nem is kívánatnék nála. És nem is kívánok.

Más: apum is megérkezett pár napja, úgyhogy mostantól rendszeres látogatója leszek. Boldi nem tudom mikor lesz bemutatva, félek is ettől, majd meglátjuk.

Nagyjából ennyit szerettem volna most így bepótolni, tényleg igyekszem mostantól rendszeresebben írni, mert már hiányzott az írás. A suli is hiányzik, nagyon fura hogy nekem most ilyen 1 hónapos szünetem van.