Hát akkor sziasztok.

Majdnem napra pontosan 4 éve írtam utoljára. Mikor utoljára írtam, 19 éves voltam... most meg 22 vagyok. Mikor elkezdtem ezt az egész blogolást 2013-ban.. akkor pedig 14 éves voltam. Ez számomra olyan ledöbbentő, hogy inkább bele se folynék...

Hogy mit keresek itt? Én magam sem tudom. 4 évig nem történt semmi ezen a blogon. Valószínűleg egy lélek se tér már ide, vagy néz fel, hiszen ki gondolná, hogy valaha visszatérek? Én biztos nem gondoltam volna soha. Nem is hiszem hogy ezeket a sorokat bárki is olvasni fogja, hiszen nem tervezem sehol megosztani az oldalt. De mégis... mégis itt vagyok. Miért? Nos... egy dologért mindig hálás leszek önmagamnak, mégpedig azért, hogy volt annyi eszem, hogy elkezdtem ezt a blogot, és hogy utána évekig vezettem is. Az, hogy le van írva nekem szinte az egész középiskolás korszakom, RÉSZLETESEN, az számomra felfoghatatlan. Mindig is tudtam miközbe írkáltam a nyomi kis napjaim, hogy egy nap mennyire hálás leszek magamnak hogy leírom a dolgokat.. és hát tényleg. Mióta nem írtam, 2x olvastam végig az egész oldalt. Egyszer még évekkel ezelőtt, amikor jól esett nosztalgiázni. Másodjára pedig most. Mikor pár éve olvastam, fele ennyire se hatott meg a dolog, én sem tudom miért. De most engem olyan szinten megihletett (és megviselt), hogy az hihetetlen. Mióta elkezdtem olvasni őket újra (most tartok 2015 novemberében) minden nap eszembejut, hogy lehet újra írni kéne... Na de miről? A fő problémám az, hogy eltelt 4 év.. Azóta annyi minden történt, hogy ha akarnám se tudnám őket felidézni, elmesélni. A másik dolog meg, hogy nagyon unalmas ember lett belőlem. Élem a kis hülye életem, és nagyon nem történik velem semmi. Bánom hogy abbahagytam annó az egészet, egyik napról a másikra, de közbejött az élet. Vagy mi. De mégis itt vagyok, és megpróbálkozok a dologgal. Nem tudom mennyire follyak bele a múltba, mennyire próbáljam meg felidézni a történéseket. Ezen még gondolkoznom kell. Ez a bejegyzés csak egy kis próba, hogy milyen érzés újra írni. Ugyanis kb. 4 éve nem írtam semmit. Persze az alapdolgokon kívül, mint önéletrajz meg messenger üzenetek. Nem tudom hogy bennem van-e még az, ami volt. Itt arra gondolok, hogy tudtam értelmesen írni. Ugyanis most marha idiótán érzem magam, hogy itt pötyögök. Hányszor írtam azt régen, hogy milyen hülyén fogalmazok meg utálom az írásomat visszaolvasni... Így, hogy visszaolvastam, igenis be kell vallanom, hogy egész jól írtam, érdekesen, viccesen. Azóta eléggé kijöttem a gyakorlatból. Az is rossz érzés, hogy megvolt már a kis megszokott blogos közösségem. Mondjuk nem tudom ezt miért így írom, mikor a mai napig nem tudom pontosan hanyan és kik követték végig a napjaimat. Néha kaptam 1-2 kommentet, meg láttam a sok látogatót, és most így elszomorít, hogy azok az emberek már rééég elfelejettek, mert hát ki látogat egy oldalt, ami ezer éve halott? Gondolom senki. Úgyhogy eléggé vaciláltam hogy írjak-e, mert 1.) miről írjak? 2.) kinek írjak? 

De hát itt vagyok. Írnék még kicsit az idő múlásáról, aztán majd meglátjuk visszatérek-e még...

Én mindig is egy olyan ember voltam, aki utálta a változást és félt az idő múlásától. Így, hogy visszaolvastam a 14-19 éves életemet, engem olyan szinten elkapott a szomorúság, hogy azt nem is tudom, hogy megtudom-e fogalmazni és magyarázni. Egyszerűen annyira jó volt számomra az az időszak.. tényleg életem legjobb éveit írkáltam le és éltem át. Maga az, hogy középiskola, szerelem, barátok.. Imádom visszaolvasni egyszerűen. De közbe meg végig éreztem egyfajta fájdalmat, hogy basszus, ez már mind a múlt, sose lesz már ez, sose lesz már ilyen. Sose fogok többé iskolába járni és sose leszek már tizenéves, sose fogok pasik után hajkurászni a folyosón a barátnőimmel.. Tudom hogy már azóta felnőttem és szó szerint egy felnőtt ember vagyok és 22 éves, de egyszerűen gombóc van a torkomba most is, ahogy erre gondolok. Mert nekem nem az maradt meg, hogy fú de szar volt, utáltam az iskolát. Én tényleg minden percét imádtam! Imádtam bejárni, csövelni a folyosókon, unatkozni órákon, imádtam hogy mindig történik velem valami, mindig van valami szerencsétlen hímnemű aki után fájhat a szivem, stb. Tényleg minden pillanatát élveztem. Persze akkor nem mindig éreztem így. De így utólag visszanézve, annyira jó volt minden. Igazán úgy gondolom, hogy az egészből lehetne egy könyvet csinálni, mert tényleg mindig volt valami velem. 

22 éves fejjel őszintén mondhatom, hogy nem érzem magam egyáltalán ennyinek. Nekem valahol megállt az idő 16-17 éves koromnál. Nem tudja felfogni az agyam ép ésszel, hogy több mint 5 éve együtt vagyunk Boldival. Hova tűnt az idő? Hiszen most volt az, hogy visszapillantottam a vállam fölött és megláttam.. Most volt az, hogy vártam a reggeleket hogy mellette ülhessek a buszon. Most volt az, hogy elmondtam neki a padon ülve, hogy mit érzek iránta. Miért érzem úgy mintha ez csak múlthéten történt volna? Nagyon durva. Állandóan ledöbbenek ezen. Lehet ha nem írtam volna le akkor mindent és nem olvastam volna azóta vissza párszor, hogy akkor már így elhalványultak volna az emlékek. De így, hogy feltudom őket pontosan eleveníteni, így nagyon durván úgy érzem hogy még csak most voltak ezek a dolgok.

Lényeg a lényeg, fel kell fognom most már, hogy az a múlt, és nem szomorkodni hogy már elmúlt, hanem örülni, hogy megtörtént (és hogy részletesen le van írva az egész). Csak őszintén bevallom, hogy hiányzik. Hiányzik az az időszak, amikor nem volt semmi dolgom és gondom, csupán az, hogy suliba járjak és hogy jaaj, Boldi nem szeret. Hiányzik. Azóta rengeteg felelősség van rajtam, dolgozó asszony vagyok (vagy mi), vannak igazi nagy felnőtt problémáim. És ez szar. De nagyon. Mindenesetre örülök hogy bármikor visszatudom olvasni a dolgokat és tudok nosztalgiázni. De hátha ha most elkezdem újra írkálni a napjaimat, dolgaimat, akkor rájövök, hogy most is vannak jó dolgok, most is történnek érdekes dolgok, stb. Mert őszintén úgy érzem, hogy egy kupac unalom vagyok, akivel semmi nem történik soha. Na de erről majd mesélek máskor, ha úgy van...

Nem tudom ennek a szövegnek van-e bármiféle értelme, de hát na. Bele kell jönnöm újra ebbe az egész írás dologba.

Lehet most nem írok megint hetekig, majd meglátjuk. Azért remélem fogok írni még. Jó érzés volt most is.