Elegem van, hogy mindenkinek meg kell felelnem. Mindig. Nincs olyan nap, amikor nem érzek késztetést arra, hogy megfeleljek egy embernek. Ha valakivel vagyok, rögtön beprogramozom magam olyanra, amilyenre ő szeretne engem látni, és nem adom önmagam. Úgy érzem meg kell felelnem mindenkinek, mert ha megtudják, hogy valójában milyen is vagyok, elhagynak, és egyedül maradok. Így sem vagyok valami híres személy az iskolámban, vagy bárhol, mert mindenki egy visszahúzódó, csendes kislánynak ítél meg, mert mindenki előtt eljátszom magam, hiszen tudom, ha önmagamat adom, az nem fog nekik tetszeni, és akkor a maradék társasági életem is szertefoszlik. Pedig ha tudnák, hogy igazából milyen vagyok.. nem vagyok ám csendes! Folyton üvöltözök, nyitott szájjal röhögök minden értelmetlen szaron, csapkodok mint egy retardált fogyatékos, folyton poénkodom, stb. Persze ezekmellett vannak rosszabb napjaim, mikor mindenki elmehet a büdös picsába, és olyankor csak a zene az egyetlen igaz barátom. De bármilyen hangulatom is van, a kívülálló emberek nagyrésze nem lát át a dolgokon, és azt hiszik, minden oké. Miért? Mert eljátszom a jó kislány szerepét, akit érdekel más véleménye, aki inkább csendben ül a padban és olvas vagy ír, rajzol vagy bármi, míg a többiek beszélgetnek, röhögnek, egymást ölik (?), stb. De én nem ilyen vagyok. Nem vagyok különc, se normális. Szeretek néha egyedül, egy könyv társaságában a sarokban ücsörgöni, de van mikor maxon megy a zene és énekelek, táncolok, röhögök és jó kedvem van. És ezt senki sem tudja, hogy milyen vagyok igazából, mert mindenki csak az egyik oldalamat látja: amelyik nem én vagyok. Csak nagyon kevés embernek mutatom meg a valódi énemet, bár már őket sem nagyon akarom magamhoz közel engedni. Már ott tartok, hogy egy nagy védőburkot állítok magam köré, és nem engedek be senkit. Nem tudom kiben bizhatok és kiben nem, hiszen már annyiszor csalódtam. Akiknek eddig megmutattam a valódi énem, azok kihasználták ezt, és akiknek elmertem mondani a titkaimat, akiket igaz barátaimnak hittem, akár fiú akár lány, mind kibeszélt valamilyen szinten. És a legfájóbb, mikor rájövök, hogy én megbíztam benne, ő meg kihasználta ezt. Továbbadta a titkaimat, általában pont annak, akinek nem kéne. És ez baromira tud ám fájni, és ettől megint olyan egyedül érzem magam. Pff, hiszen az vagyok. Kibaszottul egyedül. Senki sem ért meg, mert nem engedem senkinek. Nem akarom hogy megértsenek. Úgysem tudnának mit tenni ellene. Elegem van, hogy minden embernél úgy érzem, el kell játszanom a betanult jókislány szövegeket, különben még megtudják, hogy milyen is vagyok, megismernek a felszín alatt, ezáltal sebezhetővé válok, és megint ki leszek használva. Ez az, igen ez az a dolog, amitől félek. Hogy egyedül maradok. Szeretek egyedül lenni, de néha jól jönne egy ember, akivel bármit bármikor megtudok beszélni. Persze vannak olyan emberek, akiket félig magam mellé engedek, de én már úgy vagyok vele, hogy már senkiben sem bízom. Lehet, hogy valaki éppen a szemembe eljátssza hogy milyen jóba vagyunk, a hátam mögött meg kibeszél. Meglehet, hogy paranoiás vagyok, de már túl sokat csalódtam ahhoz, hogy bárkiben feltétlenül megízzak. Mostantól megválogatom magam körül az embereket, így is van kb 5 ember akiket közel engedtem valamennyire magamhoz, most már őket sem. Mindenki hagyjon békén, mindenki kezdi a nulláról, aztán ha bizonyítja, hogy megéredmli a barátságomat, akkor átengedem azon a bizonyos kerítésen. De még akkor is óvatos leszek, mert manapság már kiben lehet bizni? Példának okáért itt van Viktor, akiben teljes mértékben megbíztam, kibeszéltem neki azokat az embereket, akiket utálok, elmondtam neki 1-1 titkomat (természetesen nem a nagyobbakat, a kisebb, lényegtelen, mégis számomra fontos dolgokat), amiket aztán ő bátran tovább adott mindenkinek, mellesleg kiderült az is, hogy végig azon járt az agya, hogyan szabadulhatna meg tőlem. Miközben én rá támaszkodtam, úgy éreztem, ő az én lelki társam, az igaz barátom, ő végig utált. Megbántam, hogy megbíztam benne, megbántam, hogy bíztam Petrában, hogy elmondtam Petrának az én és a családom összes titkát. Legszivesebben visszacsinálnám a dolgokat. Nem vesztünk össze, vagy nem történt semmi ilyen dolog, csak félek. Félek, hogy majd ha összeveszünk, az összes dolgomat kiteríti a nyilvánosság elé, kibeszél majd engem is, mint Laurát, a régi legjobb barátnőjét nekem. És ezért vonnám vissza a dolgokat. Legszivesebben az eddigi összes titkomat visszavonnám és megtartanám magamnak. Nem bízok én már senkiben, és unom ezt a folytonos megjátszást. Elősször úgy gondoltam, mostantól majd önmagam leszek, és aki szeretett eddig, az így is szeretni fog. De nem, mostantól ugyanúgy elfogom játszani a jó kislányt, és már nem csak a kivülállóknak, hanem az eddigi kerítésen belül lévőknek is. Eljátszom majd a hideg, sivár, bunkó Szandit, akit nem érdekel semmi, abszolút a tanulásra és a művelődésre fogok koncentrálni, nem leszek benne semmiféle buliba, semmi szünet-közbe-röhögjünk-és-beszéljünk-ki-mindenkitben, hanem tanulni, magolni, ovlasni fogok, és ennyi. Meguntam. Belefáradtam a folytonos megjátszásba, de folytatni fogom, mert ez így nem fog menni. Mostantól mindenki a kerítésen kívül fog tartózkodni, és senki sem fog többet belépni egy ideig. Majd ha másik suliba kerültem, talán beengedek egy két embert, de mostantól megválogatom, hogy kire bízom rá a titkaimat, és kire nem. 
Amúgy nincs rossz hangulatom, depis sem vagyok, csak jólesett már ezt leírni. Nem tudtam mi bajom van, de ma ráébredtem arra, hogy eddig még Petra előtt is megjátszottam magam. Egy ideig önmagam voltam, de aztán fokozatosan kezdtem megjátszani magam, ma is a moziba. Nem is írtam jól az előbb a dolgokat, hiszen neki és még pár embernek nem a jóskilányt, hanem pont, hogy a rosszat játszom el. Aki káromkodik, leszar mindenkit, úgy röhög mint egy idióta, és leszarja a véleményeket. Az az igazság, hogy magam sem tudom, milyen vagyok valójában. Nem tudom ki vagyok. Néha ilyen kedvem van, néha olyan. Gáz, hogy magam sem tudom ki vagy mi vagyok. Egy kívülállónak biztosan egyszerűbb lenne megállapítani, de nekem baromira nehéz. Nem értem magam, de talán nem is akarom.